A jelenkorban a politika a múlt ügyének tűnik, legalábbis abban a formában, ahogy eddig ismertük. A liberalizmus kitartóan harcolt minden politikai ellenfele ellen, amely rendszeralternatívát kínált volna: a konzervativizmus, a monarchizmus, a fasizmus, a szocializmus, a kommunizmus ellen – és a 20. század végére mindegyikre vereséget mért. Logikus lenne arra következtetni, hogy miközben a politika liberális lett, a liberalizmus globalizált társadalom perifériájára sodródott valamennyi ellensége újragondolja stratégiáját, és új, egyesített frontot hoz létre – Alain de Benoist megfogalmazásában: periféria a centrum ellen. Ehelyett a 21. század kezdetén minden más forgatókönyv szerint alakult.
A politika fontosságát korábban is eljelentékteleníteni törekvő liberalizmus győzelmét követően a politika teljes megsemmisítése mellett döntött. Talán amiatt, hogy így megakadályozza a politikai alternatívák felemelkedését és biztosítsa saját fennmaradását, talán mert politikai céljai értelmetlenné váltak ideológiai vetélytársak hiányában, amelyek Carl Schmitt értelmezésében nélkülözhetetlenek egy politikai pozíció felépítéséhez. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy megsemmisítse a politikát, függetlenül attól, hogy volt-e értelme. Ugyanakkor maga a liberalizmus is megváltozott: eltávolodott az eszmék, politikai programok és nyilatkozatok szintjétől a ténylegesség szintje felé, a társadalmi felépítmény húsába hatolt, amely átitatódott a liberalizmussal, végeredményben pedig ez a dolgok természetes rendjének kezd tűnni. Ezt nemcsak politikai fejlődésnek állították be, hanem természetes és élő folyamatnak. E történelmi átalakulás következményeként minden más, a múlt században egymás ellen szenvedélyes harcot folytató politikai ideológia elvesztette időszerűségét. A konzervativizmus, a fasizmus és a kommunizmus – a maguk összes változatában – elveszítették a harcot, a nyertes liberalizmus pedig életformává alakult: konzumizmussá, individualizmussá és a politikaalattiság posztmodern megnyilvánulásává. A politika biopolitikai jellegűvé vált, egyre inkább individuális és szubindividuális szinteken kezdett működni. Idővel nyilvánvalóvá lett, hogy nemcsak a vereséget szenvedett politikai ideológiák tűntek el a színpadról, hanem a politika maga, beleértve a liberalizmus azon formáját is, amely még az eszmék szintjén működött. Emiatt oly nehéz elképzelni a politika alternatív formáját. A liberalizmussal egyet nem értők nehéz helyzetben találják magukat – a győztes ellenség feloldódott és eltűnt; szélmalomharcot kell folytatniuk. Hogyan kezdhet valaki politizálni, ha nem létezik politika?
Csak egyetlen kiút létezik – elvetni valamennyi klasszikus politikai eszmét, úgy a győztest, mint a veszteseket; használni képzelőerőnket, megragadni egy új világ realitását; helyes választ adni a posztmodernitás kihívásaira, s valami újat létrehozni, ami túl van a 19. és a 20. század politikai csatározásain. E hozzáállás felszólítás a negyedik politikai eszme megalkotására – túl a kommunizmus, a fasizmus és a liberalizmus ideológiáin.
Ahhoz, hogy eredményt érjünk el a negyedik politikai eszme megformálása tekintetében, a következők szükségesek:
– új nézőpontból újraértelmezni az elmúlt évszázadok politikatörténetét a kliséket és régi ideológiai kereteket meghaladva;
– felismerni és tudomásul venni a szemünk előtt felemelkedő globális társadalom felépítményének mélységeit;
– helyesen értelmezni a posztmodernitás paradigmáját;
– megtanulni nemcsak a politikai elmélet, program vagy stratégia elutasítását, hanem a fennálló helyzet „objektív” voltába vetett hit – ami az apolitikus, atomizálódott társadalom elsőleges (poszt)társadalmi jellegzetessége – elvetését is;
– végül felépíteni egy önálló politikai modellt, ami új utat és programot kínál a zsákutcába jutott, a „régi dolgok” újrahasznosításának végtelen körforgásába zárt (Baudrillard szerint történelem utáni) társadalom számára.
A jelen könyv célja a probléma lényegének meghatározása – mint a negyedik politikai eszme kidolgozásának kezdete, áttekintést és újraértékelést adva az első három politikai eszméről, valamint a nemzeti bolsevizmus és az eurázsianizmus szorosan összefüggő ideológiáiról, amelyek különösen közel kerültek a negyedik politikai eszméhez. Nem dogma, nem is kész rendszer, se nem befejezett terv. Felhívás politikai kreativitásra, intuíciók és feltevések rendszere, az új körülmények elemzése és kísérlet a múlt újraértékelésére.
A negyedik politikai eszme nem egyetlen szerző műve, hanem inkább nézetek, kutatások, elemzések, előrejelzések és programok széles spektrumát magába foglaló irányvonal. Bárki, aki ebben a szellemben gondolkozik, hozzájárulhat saját eszméivel. Ennek jegyében egyre több értelmiségi, filozófus, történész, tudós és gondolkozó válaszol majd a hívásra. Fontos megemlíteni  a neves francia értelmiségi, Alain de Benoist A liberalizmus ellen című, az Amfora Kiadó gondozásában orosz nyelven megjelent könyvének alcímét: A negyedik politikai elmélet felé. Kétségtelen, hogy úgy a baloldal, mint a jobboldal képviselői sok mindent hozzátehetnek a témához, sőt, azok a liberálisok is, akik minőségi változás igényét fogalmazzák meg saját politikai platformjukkal szemben, amíg a politika teljesen el nem tűnik.
Hazámban, Oroszországban, a negyedik politikai eszme többek között mérhetetlen gyakorlati jelentőségű. Az orosz nép többsége saját identitása elvesztéseként szenvedte el a globális társadalomba való integrálódást. Az orosz lakosság az 1990-es években jóformán egyöntetűen visszautasította a liberális ideológiát, ám eközben az is nyilvánvaló, hogy lehetetlen visszatérni a 20. század nem-liberális ideológiáihoz – amilyen a kommunizmus vagy a fasizmus, amelyek vereséget szenvedtek és alulmaradtak a liberalizmussal szemben, hogy a totalitarianizmus erkölcsi vereségét ne is említsük.
Így a politikai és ideológiai vákuum betöltése érdekében Oroszországnak új politikai eszmére van szüksége. Számára a liberalizmus nem megfelelő, de a kommunizmus és a fasizmus hasonlóképpen elfogadhatatlan. Következésképpen negyedik politikai eszmére van szükség. Amíg más olvasók számára ez szabad választás kérdése és politikai akarat megvalósítása – amire mindig lehet pozitív vagy negatív nézőpontból tekinteni –, addig Oroszország számára ez élet-halál kérdés. Hamlet örökérvényű szavaival: „lenni vagy nem lenni?”
Ha Oroszország „lenni” akar, annak automatikusan a negyedik politikai eszme megteremtésével kell együtt járnia. Egyébként marad a „nem lenni”, ami egyet jelent a történelem színpadáról való csendes levonulással, a feloldódással egy olyan világrendben, amit nem mi kormányzunk és még csak nem is mi teremtettük.