ERÓS LÁZADÁSA

EROTIKA A PROFÁN ÉS A SZAKRÁLIS VILÁGOKBAN

A szakrális szemléletmód — a Tradíció szempontjai — a cél megvalósítását illető eltérő rátekintésében különbözik a profán állásponttól; azáltal, hogy a szakrális világszemlélet mindent mint szimbólumot értelmez, amely számára nem egyoldalú, hanem valami más, ami a szellemi, metafizikai szférákra mutat. A profanizmus ellenben igyekszik a dolgokat önmagukban elegendőnek, befejezettnek tekinteni, vagy más esetekben valamely konkrét, érzékelhető szintre leszállítani, így van ez a szerelem kérdése, problematikája, illetve a szexus és az erotika esetében is, sőt mi több, amennyiben az erotika kérdését mint valami mélyet, bensőségeset és kezdettől fogva lévőt éljük át, az emberi pszichikum legalapvetőbb mechanizmusait birtokolva ebben a gigantikus hatalomban, nevezetesen a szexus szférájában, —világos, jól látható és éles a határ a szakrális és a proíán szemlélet között.

Az erotika problémája nem egyszerűen egy a problémák közül, “emberi" összefüggésben jól láthatóan központi helyet foglal el. Ezért nagyon gyakoriak az erotikával kapcsolatos kérdések, alapját képezve a fundamentális vallási, filozófiai, morális és tudományos tételeknek. A szexussal az emberi létezés legkülönbözőbb szférái kapcsolódnak össze, s nem csak a pszichoanalitikus tanok formulái óta: hasonló kapcsolatok kerültek napvilágra az emberi történet legősibb emlékeiben. Az imperátor szerelme, vagy a fáraók szexuális sajátságai nemegyszer elárulták nemcsak a politikai, hanem szellemi irányultságuk változásának történetét is. A Princípium értelmezését is “a szexuson keresztül" alkalmazták, de az istenek világához mérten. (Emlékezzünk például a trójai háború isteni előtörténetére.)

A középpontban lévő erotikus tényező megértése profán álláspont esetében kimerül abban, hogy a megértéshez vezető lehetőség is kizárt. Nézeteik szerint a szexualitás mint állati megnyilvánulás, mint testiség gyakorol hatást az emberre, a gyönyörre való mély ösztöni törekvés kifejeződéseként.

Agyönyör keresése, a gyönyör akarása az emberi lény legalapvetőbb jellegzetességeinek a lényege — ahogy azt a “párteszme" liberális ateista ideológiája érti, ilyen vagy olyan mértékben az egész modern gondolkozásmódra befolyást gyakorolva. Más szavakkal, a szexusban a profánok az “emberi tényező" végső magyarázatát látják. Az ilyen logika éppen a pszichoanalízisben találta meg saját betetőzését, érdekes azonban, hogy a szkepszis és a profanizmus minden rezdülése egyes kultúrákban, civilizációkban — még az ősi korokban is — nagyon gyorsan hasonló gondolati következtetésekhez vezetett. De korunk különbözik abban, hogy a mi ilyenfajta “szexcentrizmusunk" domináns kulturális jelenséggé vált, míg korábban megmaradt egy többé-kevésbé marginális tendencia szintjén.

Míg a profánok az erotikában az ember végső magyarázatát látják (és itt nincs szükség további értelmezésekre), addig a Tradíció képviselői szimbólumokat tisztelnek benne, misztériumot, különleges megismerést; megérteni, megfejteni és realizálni ezeket - feladat minden emberi lény számára. A Tradícióban a szexus rituális cselekedet volt, amelyben a valóság fundamentuma nyilatkozott meg. A Tradíció az erotikában egy mély, ontológiai doktrína tükröződését látta, és pontosan mint Tudást, mint Kinyilatkoztatást fogták fel a szakrális civilizáció képviselői azt a titkos impulzust, amely a férfi szellemi energiáját a nőhöz irányítja egy életen át, s egyúttal a nőre való kínzó vágyakozást idézi elő. A Tradícióban az erotizmus nem azért centrális, mert hatást gyakorol az emberre, hanem ezzel szemben azért gyakorol hatást az emberre, mert a titkos centrális alappal összekapcsolva saját megvalósulását, hírt ad az embernek saját természetéről, éppen a szexuson keresztül. Ilyenformán a szakrális perspektívában a szexusnak nem technikai oldaláról van szó, hanem ontológiájáról, értelmének felfogásáról.

A szexus-szimbólum magyarázatra szorul. Meg kell érteni, pontosan mit szimbolizál és miről beszél tulajdonképpen. 
 

A NAGY DIÁD A kínai tradícióban a létezés fundamentális dualizmusa testesül meg a Yin-Yan(g) szintetikus szimbólumában. E tradíció a férfi és női kezdet e párjával pontosan a létezők minden lehetőségének a tudására alapoz, ontológikusan és univerzálisan értve.

Az első diád a hinduizmusban a Purusa-Prakrti terminus foglalatába kerül, amely hasonló kozmológikus funkciót tölt be.

Principiálisan, mindennemű önkényesség nélkül, a Lét forrásának meghatározása éppen a diád. Egységesnek nem mutathatja magát anélkül, hogy fel ne osztanánk előbb két összetevőre, úgy, ahogy a megnyilatkozás kezdettől fogva arra való felosztást feltételez ami megmutatkozik, s aminek megmutatkozik. Emellett, az ami megnyilatkozik feltétlenül fontosabb annál amivé lesz, vagy más szavakkal, az ami megnyilvánul - aktív (Ég, hímnemű princípium) — annál amiben megnyilatkozik — passzív (Föld, női princípium). Ebből következik, hogy a “nem" minden megnyilatkozás, minden teremtés, minden manifesztáció gyökere és magától értetődő feltétele. És fordítva, minden megnyilvánulás magában foglalja saját gyökerét, a diádot.

A “nem" adott az ember számára, mint belső magnetikus vonzódás, mint állandó nyugtalanság, mint lecsendesíthetetlen, felkavaró impulzus, összekapcsolódva ily módon a megnyilvánulás, a megmutatkozás princípiumával, tehát az ontológia fundamentális alapjaival. A “szexus", a “nem" problematikája metafizikai és spirituális, következésképpen megoldásának s meghatározásának át kell fognia a valóság lényegét. Az értelem spirálján az erotika szakrális megértése felemeli a szexust kezdettől levő archetípusához, a valóságot legmélyebb, leggyökeresebb aspektusaiban megmintázva. A közönséges és mindennapi tapasztalásban, a saját organikus és “természetes" vágyban az emberi lényeg közreműködik a teremtés különös titkában, a diádok keletkezésének primordiális színjátékában, ahol a szellem ege, megmutatkozván, ámulattal ütközik össze a matéria földjével, valami mással, mint ami ő maga; a fekete föld pedig elragadtatott rémülettel tekint a hideg égi szférák abszolút kékségére. Férfi és nő kettéhasíttatott és elválasztatott egy titokzatos rendelés parancsára, minden pillanatban vágyva egymásra újjáteremtik a mindenek előtt teremtett, ember előtti metafizikai világ ontológikus kapcsolatait, amelyen még oly szembeszökő a Teremtő pecsétje.

A-MOR

“Boldog szerelmet nem ismer a történelem" — írja A Szerelem és a Nyugat című könyvében egy francia értelmiségi, Denis de Rougemont. A szerző tanulmányában, például Trisztán és Izolda archetipikus mítoszán keresztül, bemutatja, hogy a szerelmi eposzok és mítoszok legtisztább paradigmái szükségszerűen a boldogtalan szerelem ideájára épülnek. Az erotizmus magasabb rendű feszültsége tragédiához, szétválasztáshoz, a “felek" végzetéhez vezet: egymástól távol maradni. De Rougemont szemléltetésül a Trisztán és Izoldából azt a részt idézi, ahol is miután három évig együtt éltek az erdőben elhatározzák, hogy elválnak egymástól — Izolda visszatér Márk királyhoz, Trisztán pedig távoli országokba utazik Szándékosan válnak el — nem szűnve egymást szeretni —, hogy a halálon túl találkozzanak. Miért tennék ezt az első pillanatra abszurd elhatározást, akik nem élhetnek egymás nélkül?

Ebben a tárgyban a szakrális szexus titkos indítéka nyilatkozik meg, amely principiálisan nem elégedhet meg a két nem időbeli és részleges egyesítésével, hanem kitart az “aeternalizáció" (az 'örökkévalóválevés'), a házasság abszolutizálása mellett, melynek oly módon kell megvalósulnia, hogy a szeretők egyesülése (coitusa) egy pillanatra sem szakad a szétválasztottság periódusaira. A földi világban ilyen “permanens menyegző" azonban nem lehetséges; ellentmond nemcsak az emberi szervezet fiziológiai sajátságainak, hanem magának a világmindenség struktúrájának, ahol is párok uralkodnak: élet—halál, nappal—éj, fönt—lent és így tovább. A földi szerelem végességre van kárhoztatva. Kezdettől fogva drámai. Az érzés legelső felébredésével a nagy diád törvényeinek hatása alá kerül, amely kérlelhetetlen végzettel forgatja a másodlagos kozmikus párokat.

Az erotika szűnni nem akaró metafizikai tragikumot hordoz magában. A szerelmesek nem próbálnak véghezvinni semmit, ami a világ lehetőségein túl van, visszafelé akarják forgatni a törvény kérlelhetetlen logikáját, amely a Biblia első szavaival kezdődik— “Kezdetben teremte Isten az eget és a földet". Természetesen lehetetlen lehetetlenségről van szó, de nem lehet kényszeríteni a szerelmeseket, hogy ne szeressenek, hogy ne kívánják vágyva egymást. A szerelem megszüntethetetlen drámája, a szexus óriási feszültsége a valóság alternatív felépítésének olyan titkos akaratából táplálkozik, amelyben “kezdetben" semmi más nem lehetett, mint a nagy diád.

A középkorban a trubadúrok és a minnesangerek az AMOR a 'szerelem' szót ezoterikusán A-MORS-ként fejtették meg, ami annyit tesz: 'nem-halál', 'halhatatlanság'. Ez korántsem költői metafora: a lovagi költészet és rítusok sajátos vallási és gnosztikus értelmezések doktrínáinak kibontásai voltak, amelyekben a szerelmet mint a tényleges “halhatatlanság" elérésének effektív és teljesen konkrét metódusát fogták fel. E gnosztikus körök a világ teremtését nem tekintették pozitívnak, hanem inkább olyan katasztrófának, amely szétrombolja az isteni teremtés előtti harmónia teljességét. A halál ezen körök véleménye szerint nem a teremtés vége, hanem kezdettől való lényege, ahogy minden felosztás — akár az ég és föld, vagy a lélek és test — az Egység szétrombolása. A szerelmet éppen ebben a vallási összefüggésben mint az igazi, üdvös, teremtés előtti világhoz való ontológiai visszatérés fennmaradása értelmezték, és ezért mint értékes metafizikai minőség központi helyen állt doktrínáikban. Az erotika révén az ember ráébredhet az első diád egész pusztító végzetességére, a megtartó szerelem egzaltációján keresztül pedig képes betekinteni a halálnak alá nem rendelt területekre.

“Vive Dieu Saint-Amour" (Éljen az Isten-Szent-Szerelem) — ez volt a templomosok győzelmi kiáltása. JÁNOS apostol egy mondatára az Újszövetségből — “Isten maga a Szeretet" - alapoztak egy teljes külön teológiát, mint a lehető legmagasabb rendű keresztény elragadtatás kifejeződését, amely olyan, mint SZENT PÁL apostol szellemének végsőkig elmenő és kompromisszumoktól mentes izzása leveleiben. Mikor az apostol kimondta azt a mondatot, hogy “nincs sem férfi, sem nő" (sem férfi nem, sem női nem), ő éppen ennek a transzcendentális, nem-teremtett, teremtés-feletti “világnak" az állapotát birtokolta, ahol paradox módon az egész ószövetségi kozmológia eltörlődik: a valóság minden fatális szabálya, amely a kettősség törvényeire épül. Principiálisan, ő maga egyértelműen fogalmazta meg: “a teremtés legyőzetett"; legyőzetett a nem-teremtett Fiú megtestesülésével, aki legyőzte a halált, és aki maga a szeretet.

Az evangélium mondja: “Ég és föld elmúlik, az én szavaim örökkévalóak". így a tragikus szeretők is, Trisztán és Izolda, szimbólumai a hímnemű égnek és a nőnemű földnek, “elmúltak", “meghaltak", “elpusztultak", de a szerelmük, mint az Isteni Szó, örökkön örökké megmarad a halálon túl. .

“Ég és föld elmúlik" — ez a mondat elvezet minket ahhoz az eszkatológiához és tudományhoz, amely az idők vége és a világvége problematikájával foglalkozik. Ha a diád, világra hozva a boldogság nélküli szerelmet, melyet kettős természetével számolva alkotott meg, létrehozta mint párt “az eget és a földet", nem lesz-e így ég és föld halála az a pillanat, amelyben a nagy vágy lehetősége végül teljesen valóra válik? Nem éppen a halál-e az út a halhatatlansághoz?

AZ EROTIKA ESZKATOLÓGIÁJA

A felhívás, “szaporodjatok és sokasodjatok", ugyanúgy, mint a puszta gyönyör keresése, szakrális nézőpontból a legkevésbé sem vonatkozik sem a szerelemre, sem az erotikára. A nagy vágy ilyen banális megfejtései csupán félretolják a nemek valódi problémáját. Bennük: megfutamodás, félelem, szándékos megfordítás. Újra és újra fellángol férfi és nő nyugtalanító vonzódással, amelyet nem tud kioltani sem kicsapongás, sem mértékletesség, és amely egyúttal folyton gyötri és emészti a szívet belülről, titkos akarattal, amely a Lehetetlenre, a transzcendentális házasságra, a varázslatos menyegzőre törekszik, túl a realitáson. . .

Az álom a mesebeli hercegről és a gyönyörű hölgyről nem helyezhető a történelembe vagy valamely korba, ők— nem egyszerűen a romantikus középkor produktumai vagy gyermekek infantilis fantáziái. Felélesztik bennünk az ősi, mély archetípusokat, önálló léttel rendelkezve, függetlenül az individuumtól. Várakozás a mesebeli hercegre — bármely teljes értékű nő örök belső drámája. A gyönyörű hölgy keresése titokzatosan orientálja bármely igazi férfi impulzusait. Ebben mutatkozik meg az erotika szakrális faktora. Ebben tárulkozik fel a “nemek" szakrális titka.

A keresztény tradíció központi helyre állítja a házasság-szimbolikát. A Bárány menyegzőjének titka az emberi lélek menyasszonyával a hívők erotikus irányultságú vallási megvalósításának alapjául szolgál. Ez a titok pontosan éjfélkor valósul meg, amikor is a Nap eléri legalacsonyabb pozícióját a horizont alatt. A theológiai interpretációban a Bárány nagy menyegzője az idők végén lesz meg, a rettentő ítélet pillanatában.

A kereszténység - eszkatológikus vallás. Értelme és sajátsága, üzenete abban áll, hogy beszél a Fény végének közeledtéről, paradigma, amely JÉZUS KRISZTUS első földreszállásában teljesedik be. A törvény a kegyelem erejével válik megvalósíthatóvá, de a kegyelem titka még egy bizonyos ideig titokban kell, hogy maradjon, míg keresztül nem megy az Antikrisztus borzalmain, s csak az “apostasis" ('hitehagyás', 'hittagadás') betetőzése után mutatkozik meg egy teljes világban a kegyelem teljessége. A keveseknek adott ígéret akkor mindenki számára nyilvánvalóvá lesz, s a világ potenciális átlényegülése egyedüli valósággá válik. Amíg a világ van, addig bennünk a megosztottság és a diád törvénye dominál, a szerelem megmarad reménytelen tragédiának, a teremtmények pokoli kínjainak, keresve igazi szerelmüket. Itt a keresztény tradíció, a keresztény kinyilatkoztatás legmélyebb, forradalmi értelme.

A radikális erotizmus dinamikája — saját eredetében a lehetetlen szomjúhozására megnyitva - előbb vagy utóbb ahhoz vezet a csillapíthatatlanság őrületében, hogy a végzetes valóság látszatának akadályát sem múlóként, sem örökkétartóként, sem le-győzhetőként nem tudja már szemlélni. Ha a világ megöli a szerelmet, elnyomja, lealacsonyítja, széthasítja, magától értetődő, hogy a szerelem ugyanígy felel majd rá... eltörli a világot.

A kelták legendáiból idézi FULCANELLI : a vitéz kelták azzal dicsekedtek, hogy nem félnek semmitől, kivéve attól, hogy az ég rászakad fejükre. Más szavakkal: a világ addig fog szilárdan állni, amíg nem történik semmi a Teremtés Könyvének első pontjával ellentétes: “Kezdetben teremte Isten az eget és a földet". A világ végén ez a kettő megszűnik kettő lenni. Ég és föld szétbonthatatlan ölelésbe zárul, meghalva mint “öreg ég" és “öreg föld", de feltámadva a transzcendentális Házasság szellemi világában. A földnek kínzó, csillapíthatatlan és boldogtalan a szerelme az ég iránt, s az égnek a föld iránt, ezek az ősi princípiumok izzanak oly hosszú ciklusokon át; felébresztette egyszer őket az ősi parancs varázslata, s átszellemülnek a szenvedélyes ölelésekben.

A világ véget ér.

A szerelem elkezdődik.

Az idők jeleinek törvénye ez; ma még a bátor keltáknak is minden okuk megvan a félelemre. És minden szeretőnek - alapja a reményre, a lehetetlen közeli beteljesülésének reményére.

A SZERETŐK VÉGSŐ LÁZADÁSA

Megmutatkozik, hogy a szakrális szerelem, a Tradíció szent erotizmusa valami teljesen különböző, mint a közönséges erotika és az a nemi valóság, amelyet a profán lények milliói banálisán átélnek. Ez a dualizmus: az “Isten iránti szent szerelem" és “az ösztönök bűnös szerelme" alapozta meg részben a keresztény morált. Azonban sem az első, sem a második esetben nem két eltérő impulzusról van szó, hanem egy és ugyanazon érzék mélységének két fokáról, amely elveszhet a pszicho-fizikai érzékelés horizontális labirintusában, de a metafizikai fensőbbség felé való vertikális kitörésre is koncentrálhat. A bibliai Énekek Éneike mély teológiai traktátus a nagy király és az isteni jelenlét lángoló nászáról, de nyelve a forró és szenvedélyes testi szerelem nyelve. A kísérlet, felosztani egyfelől az agapét “morális szeretetre", közönséges “rokoni vagy társadalmi érzés-szeretetre" , s másfelől az Eróst “bűnös fellángolásra", “az ösztönök elragadtatására", csupán tipikus farizeus törekvés: megfosztani a kinyilatkoztatást eszkatológikus erejétől, univerzalitásától, az emberi lény legközepébe való intim behatolásától.

A moralizmus mindig és minden esetben szükségszerű hazugságot, rejtett hibát hordoz magában. Ez azzal magyarázható, hogy kitart a “nem múló" és “el nem hagyható" “jó-rossz" pár mellett, elfeledkezve arról, hogy éppen e kilátástalan pár megismerésének megízlelése volt Ádám bűnbeesésének az oka. A Tudás Fája a legvégső foka a moralisták minden típusának és ágának, minden vallásnak és kultúrának — ez a szerelem és az élet elleni harc vezérkara. Az Élet Fája - egység, benne nincs megosztás, szívós gyökerei behatolnak a földalatti ösztönök mélységeibe, ragyogó koronája azonban az Ég misztériumaihoz tartozik.

Szerelem — egy és osztatlan. Nincsenek pozitív és negatív aspektusai. Egyetlen hiba számít, a hidegség, az erőtlenség, a totálisan fanatikus eksztázis szétforgácsolódása emóciókra - úgy a kicsapongásban, mint az aszkézisben. Bűn - a szerelem hiánya. Mikor Erós hallgat, a diád alattomos halált beszél objektív igazságnak, igazságos rendnek, a legjobb, legbölcsebb világfelépítésnek adva ki magát.

Mária Magdaléna alakja — archetípusa annak, hogy a horizontális erotizmus többlete elvezethet a magasabb szerelemhez. Elepedni az olthatatlan szomjúságtól, valóban, a szeretők útjukat mint tudatosan választott poklot élik át. De éppen a fájdalom határtalansága tanít minket megkülönböztetni a nyomorúság csalfa álarca alá rejtett transzcendentalitás ragyogó igazságát az anyag hullaszagától, amelyet a főpapok választékos öltözete leplez el.

Az erotika nélkülözhetetlen feltétele a mezítelenség. Nem csupán a test meztelensége, hanem elsősorban a szellemé. Az Erós nem látja a színes ruhák hazugságát, saját igazát követeli, valamennyi ontológiai kiterjedése megnyilatkozását, amely a jelenségek talmi világa mögé rejtőzik. A szentek rituális meztelensége — két szerető meztelenségének vallási kivetülése. Az angyalok szintén ruhátlanok— az ő egyetlen leplük a lét fénye.

Az erotika profanizácója, a szex — nem csak a fundamentális vágy elhajlása a vertikális szférától, ez maguknak az erotikus impulzusoknak a kasztrálása is. Áruvá, divattá, szociális motivációvá stb. változtatva az erotikát, a profánok kiölik annak lényegét. Innentől kezdve a modern civilizációban egyre növekvő szerepe van a “mentális és vizuális erotikának" — az elveszett minőséget az emberek megpróbálják mennyiséggel, variációkkal, a tabuk megszüntetésével pótolni. De mindez sehogy sem akadályozhatja meg a szerelem halálát — mind kevesebb és kevesebb lesz; még az érzéki forróság is átalakul nyugodt, meleg parázslássá, az érzéki kitörést is megszokott, középszerű erotikus mérgezés helyettesíti. A szexuális forradalom a kétségbeesés csobbanása volt. Utána az aszexualitás stabil divatja következett. Az erotika modernkori elkorcsosulásán a materialisták különösen vigadnak: a szerelem - fő ellenfelük az első teremtmény ideje óta — le van járatva, profanizálták és groteszk tehetetlenségre kárhoztatták. Az emberben lakozó “állat" ellen való küzdelem során a moralisták sikeresen alkottak az emberből automatát, “festett koporsót" (orosz kifejezés, jelentése: 'képmutató'), homo rationalis-t, gépet — megfosztva a titkos tűztől. Szélsőséges cinizmus ezt az elfajzást etikának nevezni (amint néha a protestánsok, az álkeresztény moralizálás bajnokai teszik).

Erós ősellenségeinek ma minden okuk megvan örvendezni. A szerelem templomosai és gnosztikusai régen eltűntek. A Szent Grál elveszett. Az Isten-szerelemről elfeledkeztek. A szakrális civilizációt a perifériára űzték, a “megvetett" harmadik világba. Föld és ég, az egymáshoz vonzó mágikus érzés, amely annyi éven át felkavarta a világmindenséget, úgy látszik elveszett: az ég bezárult önmagának elegendő azúrjába, a föld saját fekete humuszának rothadásáért lelkesedik A szexus az elektrontartományba fordult, Istenre egyáltalán nem emlékszik. A Fedeli d'Amore-ról angolkóros professzorok nyöszörögnek mogorván hazug egyetemi katedrák cinikus, materialista hallgatóinak.

Az Élet Fáját kiirtották, koronáját is letörték, a horizont határán hever — oly magasan csak, amilyen magasan egykor paradicsomi törzse volt.

De titokban és kétségbeesve, az urbanizált katakombák mélyén, az undorítóan bomló emberek, dolgok és mechanizmusok között érik a szeretők lázadása. Rajtuk keresztül, az elkülönültségükön és az ismeretlenségükön keresztül beszél a még mindig vágyakozó egek alig hallható hangja és a föld szenvedélyes magánya. Ők hűek a mezítelenség misztériumához, a test, a szellem, a lét mezítelenségéhez. Ők szomjaznak a Bárány éjszakájára, miként az első igaz keresztények szomjaztak, nem pedig az a farizeus csőcselék, amely ma illeti magát ezzel a névvel: - “langyosok laodiceai gyülekezete", amely visszautasítja nemcsak a Paradicsom átható fényét, hanem a pokol izzó gyötrelmeit is.

Tudjuk: a világ nemsokára véget ér. Véget ér, mert szeretünk, mert vagyunk, mert készülünk a végső forradalomra. Tudjuk: “Ég és föld elmúlik, de az ő igéje örökkévaló". Befejezzük a megátkozott Tudás Fájának aláásását. Vele együtt összeomlik a világmindenség, de az Élet Fája újra fényoszlopként áll az üresség közepén, körülvéve az Új Jeruzsálem, az örök szerelem Jeruzsálemének ragyogó falaival.

Fordította: Arya Montra Munkacsoport