Nagy vihart kavart a hazai és a külföldi sajtóban is Alekszandr Dugin néhány kijelentése, amit a nekünk adott interjúban mondott. Erre egy adekvát Dugin-kritikával reagálunk, amit a Magyar Hüperión szerkesztőitől kölcsönöztünk. Talán hozzásegít a Dugin-jelenség megértéséhez.

Nemrég exkluzív interjút készítettünk Alekszandr Dugin professzorral, orosz filozófussal, szociológussal és politológussal, aki a Nemzetközi Eurázsiai Mozgalom vezetője és az eurázsianizmus ideológiájának egyik alap gondolkodója. Az interjú nemcsak a magyar sajtóban (pl. Origo, Válasz, Mandíner, Pesti Srácok, Népszava) járt körbe, de számos külföldi lap (Pl. Die Welt, Inosmi.ru, IBTimes, Kronen Zeitung) is idézett belőle.

Bár interjút nem csak akkor készítünk, ha egyet is értünk az interjúalany válaszaival, mégis számos lap úgy számolt be róla, mintha egyenesen az Alfahír, sőt, a Jobbik (!) álláspontja lenne benne. Ezzel vitába szállni felesleges lenne, ugyanakkor úgy éreztük, hogy szükséges, hogy egy hozzánk közel álló kritikát közzétegyünk, amit a Magyar Hüperión szerkesztőitől kértünk el. Ez valamennyire segíthet megérteni a Dugin-jelenséget. Ezúton is köszönjük a lap szerkesztőségének, hogy megengedte a közlését (eredetileg a Magyar Hüperión I. évfolyamának 3. számában jelent meg). Hírportálokra nem túl jellemző módon a jegyzeteket is meghagytuk ezúttal.
A NEGYEDIK POLITIKAI ELMÉLET KRITIKÁJA

(Felkértük a szerkesztőség néhány tagját és állandó munkatársát, hogy írják le, amit Alekszandr Dugin A negyedik politikai elmélet című, nemrég angolul is megjelent könyvével kapcsolatban fontosnak tartanak. Egységes vélemény született. Az öt szerző fejenként két-háromoldalnyi írásából kiemeltük az azonos témákat és egymás után helyeztük azokat. Az eltérő szerzők gondolatait elválasztva közöljük. Köszönetet mondunk Baranyi Tibor Imrének, Milán Péternek, Umenhoffer Istvánnak és Vukics Andrásnak.)

Korábban már megfogalmaztunk egy kritikát a mostanában hatást gyakorló „negyedik politikai elmélet” teoretikusával kapcsolatban.(1) Elismertük, hogy Alekszandr Dugin nem pusztán intellektuális, hanem spirituális szerző, és azt is, hogy jóval tehetségesebben ír, mint a legtöbb mai nyugat-európai tradicionalista. (Nem csupán politikai, más tárgyú írásai is nagy megszólító erővel rendelkeznek.) Ugyanekkor bíráltuk azért, mert Eurázsia ideáját sokszor geopolitikai és orosz eszmévé degradálja, háttérbe szorítva döntően szellemi valóságát. A neo-eurázsianizmus gyakran korrumpálódik stratégiai és orosz szempontokkal. Élesen kritizáltuk baloldali erőkkel való együttműködései miatt is.

Talán nem kellene mondani, hogy bírálatunk nem rokonítható azokéhoz, akik képtelenek megkülönböztetni a szellemit az okkulttól, a spiritualitást az okkultizmustól, ráadásul akkor is szinte rettegnek az utóbbitól, ha azzal foglalkoznak.(2) Mi nem sugalltuk, hogy spirituális kapcsolódásai miatt Dugin „fasiszta” vagy „náci” lett volna (munkássága bármely korszakában), ahogyan azt sem mondtuk: azzal, hogy politizál, eleve hagyományellenes útra lépett.(3) A kritika eredeti jelentésének megfelelően törekedtünk arra, hogy a negatív mellett pozitív kritikát is megfogalmazzunk. Ez utóbbi azért sem volt különösebben nehéz, mert Dugin 2006-ig magyar nyelven megjelent tizenöt cikke(4) közül a legtöbb kiadását mi kezdeményeztük.

*

Kevés igazán izgalmas mű születik napjainkban a politika-politológia-geopolitika területén és témaköreiben. Dugin műve, az Arctos kiadónál tavaly megjelent The Fourth Political Theory (A negyedik politikai elmélet) azonban mindenképp méltó a figyelemre, az elmélyült olvasásra és továbbgondolásra.(5) Kimondott célja éppen ez: az egyeduralomra szert tett liberális (ma már egyre inkább posztliberális) közfelfogással és világnézettel egyet nem értő gondolkodók, különböző körök és csoportosulások, mozgalmak és szervezetek eszmei összehangolása és felhívása a régóta elhullajtott, sárba taposott kesztyű felvételére. Fő erénye és talán legnagyobb hátránya is ebben a nyitottságban rejlik: meglehetősen széles spektrumot kíván felölelni, sokakat akar megszólítani és közös ellenállásra bírni. Számos szarka járt már pórul ily módon, „az ellenségem ellensége a barátom” jelszó hamis volta ugyanis többnyire igen hamar kiderül; előbb-utóbb belső ellentétekhez és – valóban magasrendű és szilárd elvi tengely, szellemi vertikalitás és axialitás hiányában – széthulláshoz vezet. Természetesen itt még nem tartunk, és kívánjuk is, hogy ne történjék ilyen.

*

Alekszandr Dugin korunk egyik legjelentősebb politikai teoretikusa, s hogy ilyenek még léteznek, már önmagában pozitívum (a politológusokat – ezeket az esetek többségében pártokhoz kötődő léhűtőket – nem sorolhatjuk ide). Aki a politika iránt nem csupán, és nem elsősorban a napi politika szintjén érdeklődik, netán politikafeletti aspektusból kiindulva vizsgálódik, az minden bizonnyal találkozott már az orosz gondolkozóval. Dugin az 1990-es évek elején mint a jobboldal ideológiai reprezentánsa tűnt fel, azonban műveiben idővel mindinkább erősebbé váltak a nemkívánatos beszüremkedések. Gondolatai mindazonáltal – szigorú kritika tárgyává téve azokat – talán még mindig azok közé tartoznak, melyeket érdemes szemügyre venni.

A negyedik politikai elmélet című új művében nem kevesebbre vállalkozik, minthogy kiutat mutasson abból a válságból, amelybe, komplex és több síkon is megnyilvánuló folyamatok egész során át jutott a jelen embere, s világa. Ez a gigantikus, elsőre felettébb reménytelennek tűnő vállalkozás mindenképpen dicséretes, azonban a megvalósítás iránya, mi több annak doktrinális előkészítése meglehetősen ingatag alapokon nyugszik.

*

A könyv legfőbb érdemei között kell kiemelnünk a posztmodernitás és annak társadalmi-politikai vetülete, a posztliberalizmus körültekintő és mélyreható kritikáját.
„A negyedik politikai elmélet keresztes hadjáratot folytat (i) a posztmodernitás, (ii) a posztindusztriális társadalom, (iii) a liberális filozófia gyakorlati megjelenése, valamint (iv) a globalizáció és annak logisztikai és technológiai alapjai ellen.”(6)
A posztmodern a modernséget követő eszmetörténeti korszak, amely beteljesíti a modernség önfelszámolását. A modern ideológiában kezdettől fogva meglevő frusztrációk néhány száz év alatt tökéletesen feloldják a modernséget, hogy beálljon a posztmodernt jellemző alaktalan ideológiai masszaállapot, amelyben kezdetben még lebeg a modernitás néhány szakadozott ideológiai foszlánya.
„A racionalizmus, szcientizmus és pozitivizmus értékeit úgy tekintik [a posztmodernek], mint burkolt formájú elnyomó, totalitárius eszméket, és elutasítják azokat. Ezt kíséri a teljes szabadság felmagasztalása, az individuum bármiféle korláttól való függetlenségéé, ideértve az észt, az erkölcsöt, a társadalmi, etnikai vagy akár nemi identitást, a nevelést stb. Ez a posztmodernitás állapota.”(7)
A modernitás bizonyos eszmei entitásai, mielőtt végleg elenyésznének, fantomszerű formában több-kevesebb ideig továbbélnek még a posztmodern korszakban. Olyan, filozófiai szinten már nem artikulált, szubfilozófiai szintű eszmék ezek, amelyek mindazonáltal nagyon is meghatározzák a világ folyását. Közéjük tartozik maga a liberalizmus is, melynek vonalán az említett frusztráció a liberalizmus jól ismert paradoxonjaiban nyilvánul meg.
„Valaki így szól: »A szabadság a legmagasabb érték.« »Nem, nem így van« – válaszol másvalaki. Mire az első: »Te ellenállsz a szabadságnak? Megöllek a szabadságért!«”(8)
A liberalizmus mint modern ideológia felbomlásában szerepe volt pusztán negatív mivoltának is – vagyis hogy a „felszabadulás valami alól” aspektust helyezte előtérbe a „szabadság valaminek a megtételére” aspektus rovására. Míg az előbbit pontosan és dogmatikusan kidolgozták,(9) az utóbbival kapcsolatban a liberálisok hallgatnak, s ez a gyakorlatban hovatovább a tévécsatorna szabad megválasztásában merül ki.(10)

*

A negyedik politikai elmélet kiindulópontja az, hogy a három korábbi meghatározó ideológia – melyek az „ideológiák századában”, a 20. században érték el tetőpontjukat – mind a teoretikai eszköztárat, mind az akcionalitás terén kifejtett tevékenységet illetően kimerült. Hiteltelenné, elfogadhatatlanná, tarthatatlanná vált, alkalmatlanná arra, hogy kijelölje az utat az emberiség boldogulása számára. Az első ideológia – születésük sorrendjét követve – a liberalizmus; a második a kommunizmus; a harmadik pedig a fasizmus (Dugin ezt a gyűjtőnevet használja a 20. század első felének gyakorlatilag valamennyi szélsőjobboldali mozgalmára, ami szerencsétlen, egyszersmind pedig beszédes módszer, ugyanis a kommunisták politikai terminológiájából származik). A három politikai eszmerendszer közül, Dugin szerint, kettő már nem létezik – a kommunizmus(11) és a fasizmus –, míg a harmadik, a liberalizmus olyannyira igen, hogy a Szovjetunió felbomlása után korunk egyeduralkodó ideológiájává vált.

*

A liberalizmus mint politikai elmélet teljes, a másik két elmélet (a kommunizmus és a „fasizmus”) felett aratott világtörténelmi léptékű győzelme egybeesik saját lezáródásával. Ez csak látszólag paradoxon, hiszen a konkurens ideológiák leáldozásával ideológiára mint olyanra már egyáltalán nincs szükség. Különösen egy olyan korban nincs, ahol a fősodorbeli politikai filozófiák mellett a filozófia összes egyéb ága is végletesen lejáratja magát, és a filozófia mint olyan teljesen elveszíti normatív mivoltát.
„A liberalizmus [ekkor] megszűnik az első politikai elmélet lenni, és az egyetlen posztpolitikai praxissá válik. Bekövetkezik a »történelem végpontja« (Fukujama), a gazdaság globális kapitalista piac formájában felváltja a politikát, s az államok illetve nemzetek feloldódnak a világ globalizációjának olvasztótégelyében. Győzelmet aratván a liberalizmus eltűnik, és egy más entitássá – posztliberalizmussá – lesz. Már nincsenek politikai dimenziói, nem tükröz szabad választást, hanem egyfajta történelmileg determinált »végzetté« válik. Innen a posztindusztriális társadalomról szóló tézis: »a gazdaság mint sors«.”(12)

„[A] posztliberális posztmodernitás kiiktatja a modernitás szigorú logikáját is, az eszmék diktatúráját [pedig] felváltja a tárgyak, internetes jelszavak és vonalkódok diktatúrája.”(13)

„A liberalizmus megszűnik valódi liberalizmus lenni, és hallásküszöb alattivá, hallgatólagos konszenzussá válik. Ez megfelel a modernitás korszakából a posztmodernitásba való átmenetnek. A posztmodernitásban a liberalizmus, miközben megőrzi, sőt fokozza befolyását, egyre ritkábban jelent intelligens és szabadon választott politikai filozófiát; tudatalattivá, magától értetődővé, ösztönössé válik.”(14)
A liberalizmus e fantomszerű utóképe az, amelyre Dugin posztliberalizmusként hivatkozik. Lényege a virtualitás, annak összemosódása „a valósággal”, a dolgok végérvényes hatalomátvétele az ember felett. Ez az a korszak, amelyben az utolsó, még fennálló és normatív értékkel rendelkező társadalmi-politikai kategória, magának az embernek a kategóriája is lerombolásra kerül:
„ama folyamat során, melyben az embert fokozatosan felszabadítják minden alól, ami nem ő (az összes nem-emberi és szupraindividuális érték és ideál alól), előbb-utóbb önmagától is meg kell őt szabadítani.”(15)
Beköszönt a poszt- illetve transzhumanizmus korszaka, amelyben a cyborg, a mutáns, a klón joggal tart majd számot az emberi mivoltra.

*

Dugin abból a tulajdonképpen igaz, ám elcsépelt tényből indul ki, miszerint a mai politikai jobb- és baloldali felosztás használhatatlan, az elmúlt évszázadok három fő ideológiája, a liberalizmus, a kommunizmus és a fasizmus (nagyvonalúan e körbe sorolja a német nemzetiszocializmust és egyéb „harmadik utas” irányzatokat) pedig így vagy úgy, de mind elbuktak, érvényüket vesztették. A negyedik politikai elmélet (az elnevezés egy, a francia Új Jobboldal fő teoretikusa, Alain de Benoist cikkeiből összeállított gyűjteményes kötet alcímét idézi) az előző három romjain hirdeti meg és kívánja megvívni – a szerző reményei szerint mellé álló, elvben szövetséges erőkkel együtt – keresztes hadjáratát és végső csatáját fő ellenfelével, a posztmodern kor posztliberális (vagy ahogyan elemzésének elején kimondja, antikrisztusi) világrendjével szemben.

Miként Benoist és társai(16) korábban, Dugin is következetesen (és joggal) kritizálja a modern eszmei áramlatokat, rámutatva közös gyökerükre, a tradicionális rendet aláásó és megdöntő „felvilágosodás” okozta ideológiai válságra, mely a huszadik században csúcsosodott ki, majd a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió bukása után, a liberalizmus monopolhelyzetbe kerülésével véglegessé vált. Olyannyira, hogy ma, a huszonegyedik század első negyedében már valójában nem beszélhetünk ideológiai krízisről sem, hiszen nincs, ami még élő, épkézláb ideológiaként fennállna, csupán a mindent elárasztó globalizmus káoszának tengerén hajóroncs-maradványokként sodródó töredékek lebegnek a felszínen. Nagyon úgy tűnik, hogy Dugin e törmelékekből a használhatóknak tűnőket kiválogatva kíván új bárkát (vagy éppen hadihajót) építeni. Hogy e kísérlete sikerrel jár-e vagy az érdektelenség és a kontárság Szküllája és Kharübdisze végleg elsüllyeszti, még kérdéses.

*

A szerző módszere a következő, ami mintegy előkészíti a terepet a negyedik politikai elmélet eszmei bázisának felépítéséhez: mind a három, immáron a szemétdombon lévő, vagy odavaló ideológiának van egy központi magva, amelytől, ha megfosztjuk, akkor a lényegét is kimetszettük, és ezzel súlypontját is elveszítette. Ami marad, az különböző elemek gyűjteménye, melyekből, elkülönítve ezeket a hasznavehetetlenektől, kiválaszthatjuk az elmélet számára nélkülözhetetleneket.

Dugin élénk szavakkal ecseteli a „fasizmus” borzalmait, melyekhez annak lényegi eleme, a „rasszizmus” vezetett, ilyenformán maximálisan elvetendő. Érdekes módon a rasszizmust kiterjesztett értelemben használja, és olyan modern felosztásoknál is, amelyeknek vajmi kevés közük van a rasszokhoz. Ennél lényegesebb lenne, hogy feltáruljon: a rassz nagyon mélyen élő és ható valóság, amelyet nem lehet semmibe venni, negligálni egyetlen ideológia kimunkálásánál sem. Furcsa, hogy a szerző ezzel nincs tisztában.

Feltűnő, hogy Dugin ugyan lemezteleníti a kommunizmust is, hogy az osztálygyűlöleten alapuló szemlélet méregfogát mintegy kihúzza, azonban nem is a sorok között kell olvasni ahhoz, hogy ezen ideológia iránti – még csak nem is látens – vonzalma kiderüljön. Ezt maga teszi világossá azzal, hogy művében folyamatosan érezni – ott is, ahol nem említi Marx nevét – a marxista ízű érvelést, komoly hivatkozási alapként kezelve a marxizmust. Mindehhez járul az a tényező, hogy Dugin a kommunizmus felhasználandó elemei közé sorolja annak társadalmi és holisztikus (!) aspektusait.

*

Az „Érdemek és végzetes tévedések”-ben 1996-ig követtük a szerző munkáit. 1997-ben a Tampliery proletariata (A proletariátus templomosai) következett. A könyv alcímét inkább nem is idézem. Mint elmondtuk, Dugin jobboldalról indult, de egyre inkább balra sodródott (hasonlóan Benoist-hoz). A jobboldaliság igenlése felől közelített, majd „az ideológiailag jobboldalinak kell lenni, gazdaságilag és szociálisan pedig baloldalinak” következett, utána pedig a baloldaliság fokozottabb igenlése. Úgy tűnik, Dugin mára túllépett a nemzeti-bolsevizmuson. Későbbi könyvei – az orosz témákat vizsgálók mellett – inkább filozófiaiak és geopolitikaiak. Három dolog azonban továbbra is nehezen magyarázható, és végül is teljesen elfogadhatatlan: a baloldalisággal és a kommunizmussal szemben tanúsított elfogadó megértés, illetve az orosz-központúság a geopolitikában és az eurázsianizmusban.(17)

Amennyiben a mai európai és amerikai pártok jobb- és baloldaliságából indulunk ki, vagy a „gazdasági jobboldal” fogalmából, a jobboldaliság eszméje tényleg álságos és majdnem hasznavehetetlen. Morbid valami milliárdosokat baloldali politikusokként látni. Azonban nem szabadna úgy tenni, mintha a jobboldaliság – úgy történelmileg, mint ideológiailag – a mai helyzeten alapulna. Időközben módosulások, többé-kevésbé tudatos politológiai torzítások történtek az eszméjével. Sokkal normálisabb, célravezetőbb és tisztább volna, ha ezeket távolítanánk el, nem pedig egy új, akárhányadik politikai eszmét alkotnánk meg, amelynek legitimitása és még magasabb szentesítése úgysem valósulhat meg: individuális konstrukció marad, személyes hibákkal és befolyásokkal, bármennyire intellektuális és kidolgozott. A dualizmus, a pártviszonylatok valamint a gazdasági megközelítés látszatát keltő kifejezés ellenére a jobboldaliság nem más, mint „komoly kísérlet arra, hogy az emberi össztörténet nem hanyatló, hanem folytonos irányát egyetlen szóban, egy idea értékű, történelmi-politikai kifejezésben” összefoglaljuk. „(…) az egész emberi világ spiritualitásának, pontosabban a szellemiség politikai leképeződésének és alkalmazásainak az alapszava. Európa és Ázsia valamennyi civilizációja, kultúrája – legyenek letelepedettek vagy nomádok, nagyok vagy kisebbek – politikai lényegének szava”.(18)

*

Kétségtelen, hogy Guénon, Evola és más tradicionális szerzők ismerőjeként, első orosz fordítójaként Dugin eszmerendszere biztosabb alapokon nyugszik, mint a legtöbb kortárs politikai irányzaté. Ez a jelen könyvből is világosan látható. Ugyanakkor meglepő melléfogásokra is fény derül. Az egyik legszembeötlőbb mindjárt a bevezetőben említett (egyébként Benoist-tól átvett) gondolat a jobb–bal dichotómia lecserélésére, miszerint a centrum (értve ez alatt egy adott ország domináns ideológiáját támogató erőket a politikai paletta mindkét végéről) és a periféria (a domináns ideológiával szemben álló erők teljes spektruma) kifejezésekkel adekvátabban kifejezhetőek lennének a politikai viszonyok.

Azon túl, hogy az ilyen zavarokat tökéletesen illusztrálja a Magyarországon nemrégiben megtörtént, a banki adósok kilakoltatása ellen szervezett „rotbraun” tüntetés a nominálisan szélsőjobboldali MNA és a Thürmer-féle szélsőbaloldali Munkáspárt közös akciójában, a koncepció teljesen ellentétes a centrumra és a perifériára vonatkozó adekvát szimbolizmussal és tradicionális tanításokkal. Tipikus esete annak a hiánynak, amire László András aforizmája utal: „Ha a centrummal való kapcsolatra vonatkozó tudás nincs meg, akkor valójában a perifériára vonatkozóan sincs tudás”.(19) Nehéz eldönteni, hogy Dugin metafizikai megalapozottságának hiányából, a (guénoni értelemben vett) Hagyomány szellemi alapelveitől való távolságtartásból, vagy a széles köröknek szóló kompromisszumkényszerből és taktikázásból fakadnak-e az ehhez hasonló tévedések és hibák. Ugyanis sajnos nem ez az egyetlen.

A hatodik fejezet („Konzervativizmus és posztmodernitás”) „Fundamentális konzervativizmus: tradicionalizmus” című alfejezetében(20) például megjegyzi Guénon és Evola kapcsán, hogy mindketten tévedtek, amikor a negyedik kaszt (ami Dugin szerint a szovjet mintájú proletariátussal azonos) győzelmét prognosztizálták a harmadik kaszt (a kapitalista burzsoázia) felett, hiszen az utóbbi került ki győztesen kettejük küzdelméből.

*

Nehéz átsiklani azon sorok fölött, ahol Dugin hasonlóságokat vél látni a kommunizmus és a tradicionális szemlélet között, s odáig megy, hogy Evola és Guénon szemére veti, hogy nem ismerték fel a kommunizmusban meglévő tradicionális elemeket. Hasonló indíttatásból veti fel, hogy a kommunizmus nagyszerűen felhasználható a liberalizmus és a kapitalizmus kritikájában. Ezzel kapcsolatban elég annyit említeni, hogy tradicionális szerzők, éppen Evola vagy László András érvényes kritikáját adták a liberalizmusnak, és ehhez nem szükséges az Európa körül összezáródó harapófogó másik száraként értelmezendő kommunizmushoz (Evola) fordulnunk. Ugyanilyen kevéssé van szükségünk a különböző baloldaliság-csoportok felsorolására, mivel ismerjük ezeket, közöttük csupán árnyalatnyi különbségek vannak, és számunkra megkülönböztetésüknek csak az ellenük felveendő harc és primitív ideológiáik felszámolása erejéig van jelentősége.

Mint már szó volt róla, Dugin fő ellenségként a liberalizmust, különösen annak jelenlegi posztmodern változatát (posztliberalizmus) jelöli meg. A liberális egypólusú világ, az ember felbomlása, „poszt-emberré”, cyborggá válása mind-mind előttünk zajló folyamatok. Súlyos tévedés azonban, hogy az orosz szerző mindenkit hadrendbe szólít, szövetségesnek tart, aki az Egyesült Államok egyeduralmával jellemezhető euroatlanti posztliberális világ ellen harcol. Azt írja, mindenkinek félre kell tennie a fasizmus- és a kommunistaellenességét is, mivel ez a liberálisok akaratának megfelelő megosztást segíti elő. De aki az ördög egyik orcáját felismeri, vajon miért nem ismeri fel a másikat?

Fontos pont a műben az orosz nemzeti jelleg, önazonosság, ha nem is tolakodó, de érzékelhető hangsúlyozása. A probléma az, ami már nagyon régóta virulens jelenség, hogy sokszor nem lehet megállapítani, hol végződik az, hogy „orosz”, és hol kezdődik az, ami már „szovjet”. A kettő olyannyira összefonódott, szervesen összekapcsolódva a – döntően amerikai anyagi segítség révén – megnyert „honvédő háborúval”, hogy a kommunizmus szinte szerves részévé vált az oroszországi éthosznak. Olyannyira, hogy egy alapvetően ígéretesnek indult szerző sem képes ebből kikászálódni.

A tény, hogy Dugin a Tradíció gondolatának jeles képviselőit, gondolkozóit – akiknek ismeri a műveit – és az általuk képviselt „fundamentális konzervativizmust” mindössze az irányzatok egyikének tekinti, szerintünk mindennél ékesszólóbb.

*

A szerző külön kitér művében a jól vagy rosszul tradicionalizmusnak nevezett szellemi megnyilvánulásra mint a „fundamentális konzervativizmus” egyik ágára. Elmondja, hogy a logikai tradicionalizmus szubsztanciálisan, filozófiailag, ontológiailag és fogalmilag nem egyszerűen a modernitás vagy a posztmodernitás bizonyos aspektusait kritizálja, hanem a maga teljességében elutasítja a történelmi haladás gondolatát.
„A tradicionalizmus a konzervativizmus azon formája, amely a következőket tételezi: nem arról van szó, hogy a nagy rendszeren belül ez vagy az az elkülönült rész téves, ami helyreigazítást kíván. A jelenkori világban minden téves. A haladáselmélet téves; a technikai kibontakozás eszméje téves; Descartes szubjektummal és objektummal kapcsolatos filozófiája téves; Newton metaforája az óraművesről téves; a jelenkori pozitivista tudomány, valamint az arra épülő oktatás és nevelés téves. Az egész jelenkori megismerési elv helytelen és totalitárius, ami ellen küzdeni kell.”(21)
Dugin szerint René Guénon és Julius Evola a fundamentális konzervatív pozíció kimerítő leírását adja. A tradicionális társadalmat úgy írják le, mint időfeletti idealitást, a jelenkori modern világot és kiindulási pontjait, alapelveit mint bukás következményeit: degenerálódás, degradálódás, kasztok összekeveredése, a hierarchia felbomlása. A figyelem elfordulása a spirituálistól a materiális felé, a mennytől a föld felé, az örökkévalótól az időbeli felé és így tovább.
„A tradicionalisták állásai tökéletes rendezettségük és mértékük szerint különböztethetők meg. Teóriáik a konzervatív paradigma tiszta formájának modelljeként szolgálhatnak.”(22)
Mindezek után végül Dugin olyan kritikai megállapításokat tesz, amelyek komolytalanságuk okán azt az érzést keltik az emberben, hogy szinte csak azért születtek, hogy valamiben azért mégis ellentmondjon a „tradicionalizmus mint fundamentális konzervativizmus” megállapításainak, s valamiféle kötelező eredetieskedés és önállóskodás nyer teret, azt sugallva, hogy a szóban forgó negyedik politikai elmélet egy mindenekfelett álló korrigált csúcsszintézise mindennek. Ott azonban, ahol tévedések vannak, sejthetjük, hogy ilyesmiről szó nem lehet.

*

Duginnál tényleg fennáll eredetieskedés és önállóskodás. Merőben egyéni és lokális szempontokon kívül azért is ellentmond az említett szerzőknek – minden velük kapcsolatos ismerete és nagyrabecsülése mellett –, mert tekintettel a hanyatlás erőteljes tételezésére műveikben, máskülönben nem tudna hinni abban, hogy létrejön majd egy tradicionális eurázsiai egység, amely szemben áll a sátáni euroatlanti „birodalommal” a Vég előtt. Nem tudjuk, miért gondolja azt, hogy a kozmikus ciklusok alászállásának össztradicionális tanítása és az általános involúció törvényének erőteljes tételezése eleve kizárja a kivételek vagy akár egy kollektív felemelkedés lehetőségeit. Guénon és Evola soha nem mondta, hogy a hanyatlás ténye miatt ne tegyünk semmit. Bizonyára vannak olyanok, akik úgy tételezik a kali-juga létét, hogy a tételezés megbénítja őket. Az is lehetséges, hogy az evolúció totális tagadása egyeseket korlátoz a politikai vagy másmilyen cselekvésben. De normálisan ez nincs így, nem kellene így lennie. A világvége tudatától még mindenki birtokában lehet képességeinek és hatóerőinek. Sőt. A haláltudat fokozódása mellett korábban nem tapasztalt módon aktiválhatja magát az ember szellemileg. Nem fogadható el viszont az az elgondolás, hogy az euroatlanti tömbbel való szembeállás eleve és szükségszerűen, szinte mechanisztikusan isteni vagy tradicionális erőt eredményez. A volt Szovjetunió tagállamai és Kína, de a mai India vagy Japán szellemi állapota és politikai orientációja – bármennyire is reménykedünk e vonatkozásokban – szintén nem ezt mutatja. Különbség van remény és bizakodás, a remény és az illúziók elhatalmasodása között. Egy szembenállás még nem emel a szentek közösségébe és az abszolútumba sem. Így hát van valami reális abban, amit a már említett, máskülönben hibás tanulmányban írtak: „Ami Dugint lenyűgözi, az nem egy szerző tradicionális létszemléletének hitelessége, hanem sokkal inkább a kulturális nonkonformizmusa, politikai radikalizmusa és idealizmusának aktuális volta.”(23)

Mindenesetre az „Érdemek és végzetes tévedések”-ben megemlítettünk néhány politikától nagyon távoli analógiát, amelyek rámutatnak Dugin spirituálisan is hibás felfogásaira. Például: a Végben való aktív részvételből még nem következik automatikusan az abszolútum, az örökkévalóság, de az aranykor sem. Ahogyan a „bal kéz útja” sem jelentett mindenkivel való szándékos együttműködést.

*

Vizsgáljuk meg röviden Dugin kritikai megállapításait, amelyek szerint a tradicionális szerző-gondolkozók bizonyos értékelései és prognózisai helytelenek lennének. A „leghelytelenebbként” Dugin azt a nézetet említi, amely a „negyedik kaszt”, azaz a proletariátus (amin ők állítólag a Szovjetuniót értették) győzelmét vetítette előre a „harmadik kaszt” (a kapitalista tábor) felett. Ezen kívül szerinte a tradicionális szerzők azért vetették el a kommunizmust, mert „nem igazán értették meg (sic!), milyen sok tradicionális elem húzódott meg abban”. Nos, nézzük meg ezeket a vádakat kissé részletesebben.

Először is a „negyedik kaszt” sötéten szomorú győzelme alatt a tradicionális gondolkozás soha nem pusztán a Szovjetunió győzelmét vélte prognosztizálni. Ezen kívül a harmadik (vaisja) „kaszt” messzemenőkig nem azonos a huszadik századi megromlott és alászállott európai-amerikai „polgársággal”, netalán a huszadik századi „kapitalista táborral”. Ilyen elgondolásokat tulajdonítani tradicionális szerzőknek voltaképpen rágalom. Ilyet egyetlen jelentős tradicionális gondolkozó sem állított soha, s az uralom kasztokban való alászállásával kapcsolatos tézisek félreértelmezését vagy nem-értését mutatja. A kritika ilyenformán érvénytelen, mert a kritizáló félreértésén alapul a kritika tárgyává tett állítólagos nézetek kapcsán.

Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a „negyedikek”, a – voltaképpen már nem-kasztot jelentő – súdrák uralma főként a keleti hemiszférában részben az 1920–40-es években, legkiterjedtebben perfektuálódva pedig az ’50-es években ténylegesen megvalósult. A súdrák (akiknek körébe például Magyarországon a „munkás-paraszt hatalom” látható és főként középszintű káderei tartoztak, mivel a párt legfelsőbb és főként titkos vezetését – milyen meglepő lehet ez a szerző számára – döntően zsidók alkották) azonban még úgy is képtelennek mutatkoztak a démonian sötét terroron kívül a hatalom gyakorlására, hogy minden lényeges lépésüket – Moszkvából érkező utasítások formájában – háttérerők diktálták számukra. Ez azonban az 1960-as évekre csak látszólag vezetett kényszerűségből valamiféle visszarendeződéshez és a harmadik kaszt polgári-értelmiségi utómaradványainak az újbóli uralmához. Sajátos metamorfózisokon keresztül ugyanis ezt követően mind a mai napig még alább szállt a hatalom, s az „ötödikek” (pancsakák) uralma következett be, akik „egy része (ellentétben az upavarnákkal) rendelkezik a pszeudo-intelligencia jegyében álló kvalitások megszerzésének, megtartásának és gyakorlati kiélésének a képességével.” Tehát „szó sincs arról, hogy akár a depravált polgárság primátusa visszatért volna. A nyugati világ szinte észrevétlenül ment át a depravált polgári világból a súdra-alatti polgári értelmiség világába. A »vasfüggöny« mögötti országok átélték a proletár-infraproletár mezben megjelenő súdra-alattiság átmeneti korszakát, amivel a Nyugat csak mint lappangó, megvalósulással fenyegető lehetőséggel találkozott.” „Most az egyre értelmiségibb és egyre démonibban alacsonyrendű pancsaka-tendenciák érvényesülésének korszakában vagyunk, közeledve a földi-emberi világ ezen ciklusának bevégződéséhez.”(24) Ezen időszak viszonylagos hosszúságának is megvan a maga kozmikus analógiája: amíg ugyanis a negyedik „rend”, a súdrák uralma rövidségét tekintve megfelel a korszakok sorában a legrövidebb kor, a kali-juga időarányos hosszúságának, addig az ezt követő pancsakák uralma a világkorszak – kali-jugát követő – utólappangási idejével (pralaja) áll analógiában, amely hozzávetőlegesen ötször olyan hosszúságú, mint a szorosabban vett „proletariátus”, pontosabban a súdrák uralma.

Az, hogy a tradicionális szerzők azért bírálták a lehető legélesebben a Szovjetuniót, mert nem látták meg, milyen sok tradicionális elem húzódik meg benne, talán még az előzőnél is képtelenebb „kritikai” állítás. Értjük mi Dugin úr Szovjetunió-mosdató törekvéseiben az orosz szív büszke dobogását, de az érzelmi nacionalizmus elragadtatásainál szerencsésebb lenne világosan szembenézni a tényekkel: a Szovjetunió a történelem eddigi legsötétebb rémuralmi gépezete volt, s a tradicionalitástól, a tradicionális állameszmétől kifejezhetetlenül távol esett. A tradicionális szerzők azért nem láttak meg benne „számos tradicionális elemet”, mert ilyenek nem voltak benne.

Az itt vizsgált fejezet kritikái között végül, szinte hányaveti módon bukkan fel a könyv talán legképtelenebb felvetése, aminek során a szerző előadja, hogy egy Julius Evola haláláról megemlékező kongresszuson „Evola – baloldalról nézve” címmel tartott előadást Rómában, és azt vetette fel, milyen kedvező képet nyerhetnők Evoláról a politikai értelemben vett baloldalról szemlélve – annak ellenére, hogy ő magát a jobboldalinak, sőt szélsőjobboldalinak tekintette. Nos, a mindent mindennel összemosás jellegzetes tünete korunknak, s a politikai vörös-barna (rotbraun) kísérletek veszedelmére újra fel kell itt mintegy emlékeztetőül hívni a figyelmet. Ez Duginnál vélhetőleg nem puszta princípiumzavarra és nem-értésre vezethető vissza, hanem tudva vagy tudatlanul egyfajta „káoszmágiával” függhet össze, amely különböző intenzitású eszközök bevetésével egy kaotikus összeomlás felé kívánja terelni a kétségtelenül súlyosan elkorhadt emberi társadalmat, egy a káoszból végül pozitíve kiemelkedő „rend” reményében (de akár ettől függetlenül is), közben főként abban bízva, hogy ezen új „rend” megvalósulásakor az irányítás és a hatalom majd éppen a káoszt generáló ágensek kezébe hullik. Az efféle illúziókkal terhelt veszedelmes nézeteket a lehető legóvatosabban kell kezelni.

*

Maga a negyedik politikai elmélet igazából egy meglehetősen körvonalazatlan eszmehalmaz, amely egyfajta visszatérést javasol egy őskáoszba, de nem olyanformán, ahogyan afelé most halad az emberiség, hanem annak eredeti, még primordiális, osztatlan valóságában. Dugin erre alkalmazott fogalmai – úgymint „őrület”, „androgünosz” stb. – mind ezt az eredeti szubsztanciális valóságot feltételezik. Felhasználja Heidegger Daseinjét (itt-lét, jelenlét) is, továbbá az európai logocentrikus gondolkozás helyébe a „káosz-centrikus” gondolkozást helyezi, amely tulajdonképpen a női, anyai, feminin alapra való építést jelentené.

A fentiekből következően a szerző a főellenség, a liberalizmus unipoláris világával szemben, multipoláris berendezkedést tart üdvösnek, ahol a népek, nemzetek, fajok, vallások sokszínűsége él békében egymás mellett, kitérve arra a pontra, hogy ezek a különböző entitások maguk dönthetnék el, milyen rendező elv mentén kívánják magukat megszervezni. Ez további aggályos pontokat vet fel, nevezetesen kihagyja a számításból az emberi természetet, ami bizonyos naivitást feltételez, másrészt – ami fontosabb – Dugin figyelmen kívül hagyja a „centrum” és az „egység” tradicionális ideáját, s azok társadalmi, politika szférában való megjelenését (sőt, Benoist-tól átvéve, a „centrum-ellenességet” tekinti a negyedik politikai elmélet egyik lényegének). Hiba lenne elfelejteni például, hogy nem csak antitradicionális uralkodók és birodalmak léteztek, és nem mindig kizárólag a legkisebb társadalmi és politikai berendezkedés – a szétaprózódás, az „autonómia” – felé való törekvés létezett.

Sajnos Dugin tradicionális érzékenysége az idők során meglehetősen elhalványult. A posztliberalizmus örvénylő torkát kikerülni igyekvő törekvések elvben pozitíve értékelhetők, azonban elmélete kártékony baloldali elemekkel átitatott. Úgy tűnik, leginkább az utópiák sorát gyarapíthatja.

*

Jelenleg már arról sem lehet szó, hogy a felső három árja (azaz beavatott) kaszt felett általánosságban az anárja negyedik, a súdra dominálhatna, hanem a hagyományos kasztok alatti, posztmodern, arctalan csandála határozza meg korunk arculatát, legalábbis a felszínen. Hamvas Béla sorai itt sokat segíthetnek a helyzet mély megértésében: „Az őskori közösségben a bráhman, a ksatrija, a vaisja a szakrális rend tagjai, mert e kasztok tagjai nem csupán az anyagban születnek meg mint test, hanem a beavatás révén még egyszer az isteni értelem rendjében. Ezért lehet a közösség tagja csak kétszer született: dvídzsa. Beavatáskor az ember megtudja, hogy nem az alap a fontos, amin áll, hanem a szellemi szál, amin függ. Megtanulja, hogy – mint Manu mondja: »Jobb a világra egyáltalában meg se születni, mint benne alacsonyrendű, vak, ostoba, értelmetlen, zavaros életet élni, s a nagy igazságok tudásában nem részesülni.« (…) Az emberiségnek pedig minden időben van része, amely ezeket a törvényeket magára kötelezőnek nem ismeri el. Ezt nevezi a hindu hagyomány csandalának, kaszton kívülinek. Csak az ösztön szavára hallgat, az illemmel nem törődik, a tisztasággal, az erkölcsi érintetlenséggel szintén nem, a szokásokat, az udvariasságot nem tiszteli. Elragadtatja magát, indulatos, alacsony vágyak rabságában él, s ezért még csak szégyent sem érez, testi vágyait kiéli, sőt még kérkedik is azzal, hogy gátlásai nincsenek, szennyes szavakat, durva és bárdolatlan hangot használ. Ezt az embert nem az értékek rendje ítéli arra, hogy a szakrális közösségnek tagja ne lehessen. Ez az ember maga helyezi magát törvényen kívül. Nem azért tisztátalan, mert ezt valamely törvénykönyv önkényesen így állapította meg, hanem azért, mert ez az ember a tisztátalanságban van otthon, oda való, ez a világhelye és ott érzi magát jól. Csak egyszer születik, az anyagban, s ezzel tökéletesen meg is van elégedve, és a magasabb rendbe való fölemelkedés vágya benne fel sem ébred. A szellem magasrendűségéről sejtelme sincs, és ha róla hall, hitetlenül áll, vagy gúnyolódik. Életének magas célja a bő táplálkozás és a hosszú alvás, mint a kutyának. Ezért volt az őskorban jelképe a tisztátalan és szégyentelen állat: a kutya.” Pedig Dugin a könyve 12. oldalán éppen arról beszél Foucault kifejezését használva, hogy „a politika biopolitikává lett, az individuális és szubindividuális szintre süllyedt”, és az embereket fizikai, biológiai szinten kormányozzák, az egészségügy és a gyógyszeripar, a szexualitás és a szaporodás, a családi élet befolyásolása révén. A pórázt egyre szorosabbra vonják a „szabadosság” rabjainak urai, de mintha erről a tényezőről sem venne tudomást: Dugin a művében egy szóval sem említi azokat a háttérerőket, akik a folyamatokat irányítják.

Nem kizárt, szándékosan hallgat minderről, de aki kimondja, hogy az Antikrisztus erőivel kíván szembeszállni, küzdjön nyílt sisakkal. Ismét László András aforizmájával szólva: „A világban működő sötét erők is a tigrislovaglást gyakorolják, de tulajdonképpen egy ellentigrislovaglást. Ők is a tigrist lovagolják meg, de nem úgy, hogy a hátán ülnek, hanem a hasába kapaszkodnak és vitetik magukat vele”.(25) Számba kell tehát venni mindazokat, akik a modern és posztmodern korszak elsötétedésének generálásában aktívan részt vesznek, annak haszonélvezői, esetleg tudattalan ügynökei. Az ellenerőket és módszereiket fel kell ismerni, a megfelelő síkon szállva szembe velük. Dugin figyelemreméltó és további kidolgozásra váró felvetése a politikai angelológia fogalmának bevezetése(26) a Schmitt-féle politikai teológia helyett (bár szerencsésebb lett volna azt írnia: mellett), ugyanakkor ezekhez szükségképpen társulnia kell a politikai démonológia tételezésének is, amely – ez esetben – a sötét politikai erők emberalatti, nem-emberi ágenseire vonatkozó tudást foglalná össze.

Sok mindent lehetne még írni a negyedik politikai elmélet kapcsán, hiszen rengeteg remek ötletet és gondolatkísérletet tartalmaz, a jelen kereteket azonban meghaladná ezek tételes értékelése és kifejtése.

*

A liberalizmus és a posztmodern mentalitás értékes – a leginkább kidolgozottak közé tartozó – kritikája mellett, végül szeretnénk rámutatni A negyedik politikai elmélet néhány további jelentős elgondolására. Az első kettő, ahogy Dugin kifejti, inkább az érdekesség körébe sorolható: az egyik az idő visszafordíthatóságával (reversibility),(27) a másik „a politikai ember alakváltozataival”(28) kapcsolatos rövid fejezet. Két további, immár metafizikai nagyságrendű elgondolás: a „radikális szubjektum” gondolata(29) a heideggeri Dasein politikai vonatkoztatásain belül, valamint a khaosz eredeti, pozitív értelmének megközelítése(30) a második függelékben. Ezek az elgondolások azt mutatják, hogy Duginnál nem a szilárd elvi tengely és a tradicionális doktrinális alapok hiánya lehet a fő probléma, hanem azok hibás gyakorlati alkalmazásai és téves politikai-társadalmi analógiái.

Ma számos más okból következően is nagy szükség van kritikákra, kritikai hozzáállásra. Ez utóbbi azonban – felfogásunk szerint – nem csökkenhet a kriticizmus szintjére, amely alatt egy feltartóztatás nélküli és kontrollálatlan, csaknem mindenáron való „kritikai szellemet” értünk. A kritika kifejezés nyelvi alapjául szolgáló görög kritikon és kritészion kifejezések jelentése ítélőképesség. A kritikosz ítélettel, döntésre való alkalmassággal, bíróisággal kapcsolatost jelent. Eredeti értelemben így minden kritika egyaránt tartalmaz elmarasztaló és elismerő ítéleteket. Ezzel szemben a kriticizmus sokkal inkább az ítélő egyéniségéről és korlátjairól tanúskodik. A magyar ítélkező vagy ítélkezés kifejezések negatív jelentéstartalma ezek miatt áll fenn. Vallási nézőpontból a végső ítélet ezért illeti mindig Istent. „Egyedül Isten ítélkezhet.” Övé az „Utolsó ítélet”. Autoteisztikusan mindez annyit jelent, hogy a végső ítélet csak magamra vonatkozhat – senki másra. A halál pillanatában – például – nem is lesz mód senki mást megítélni. Pontosan ezért nem érdemes „ítélkezni”. Magyarországon, azon a földön, ahol „mindenki mindenkinél mindent jobban tud”, és amely a „megmondó emberek” és „különvélemények” hazája, mindez különösen fontos lehet. Akkor is, ha korunkban, máskülönben nagy szükség van kritikákra, kritikai hozzáállásra.

Dugin bírálható a „negyedik politikai elmélet” hiányosságai és tévedései miatt, de vajon melyik kritikusa lesz képes arra, hogy olyan politikai ideológiát alkosson, amely világviszonylatban egyesíti a liberalizmus és a posztmodern mentalitás ellenzőit? Ki képes megoldani ezt a döntően gyakorlati, nem pedig elméleti problémát? Mi úgy tartjuk, nem kell új elméleteket létrehozni. Amire szükség van, az a jobboldaliság és a tradicionális szellemiség idő- és helybéli feltételeknek megfelelő, lehető legkevesebb kompromisszummal történő, ám hatékony alkalmazása. Ez pedig nem könnyű feladat. A politikai ideológia tekintetében sem.
JEGYZETEK

(1) Horváth Róbert: Érdemek és végzetes tévedések: Alekszandr Dugin. Az írás először a Pannon Front 24. számában jelent meg 1999-ben, majd javítva a Havi Magyar Fórum 2001. januári számában. Ez utóbbi online: http://www.istenivaros.hu/roberthorvath/dugin.html (utoljára megtekintve: 2013. 11. 03.).
(2) Bernice Glatzer Rosenthal: A XX. századi okkultizmus reneszánszának politikai következményei. In uő (szerk.): Az okkult az orosz és a szovjet kultúrában. Budapest, 2004, Európa. Dugin kapcsán: 452–455. o.
(3) Anton Shekhtovsov – Andreas Umland: Is Aleksander Dugin a Traditionalist? “Neo-Eurasianism” and Perennial Philosophy. The Russian Review 68. sz. (2009. október) 662–678. o. Vannak emberek, akik azon kívül, hogy szeretnek ítélkezni és nagy dolgok nevében nyilatkozni, mindenre és mindenkire a saját apolitikusságukat – pontosabban szólva politikaellenességüket (antipolitikusságukat) – akarják erőltetni. Egyebek mellett ennek eklatáns példája ez a bírálat.
(4) Ld. http://www.istenivaros.hu/alexanderdughin.html (utoljára megtekintve: 2013. 11. 03.).
(5) Alexander Dugin: The Fourth Political Theory. London, 2012, Arctos (211 oldal).
(6) Uo. 21. o.
(7) Uo. 18. o.
(8) Uo. 85. o.
(9) Uo. 142. o.
(10) Uo. 83. o.
(11) Érdemes megjegyezni a kommunizmus kapcsán, hogy csupán szervezetileg, a társadalmi berendezkedés szintjén szűnt meg, és e vonatkozásában sem mindenhol. Azonban ártó funkcióját tökéletesen betöltötte, a pusztítást mindenütt, minden téren véghezvitte. Erről Dugin, nem azért, mert könyvének témája nem ez, említést sem tesz.
(12) Alexander Dugin: i. m. 19. o.
(13) Uo. 23. o.
(14) Uo. 150. o.
(15) Uo. 150. o.
(16) Alain de Benoist és a Nouvelle Droite kapcsán ld. Horváth Róbert: Alain de Benoist és a francia Új Jobboldal eszményeinek kritikája. Online: http://www.istenivaros.hu/roberthorvath/ujjobboldal.html (utoljára megtekintve: 2013. 11. 03.).
(17) A The Fourth Political Theory eredeti orosz kiadása nagymértékben eltér az angoltól. Mindhárom általunk elfogadhatatlannak tartott tényező jelenléte még nagyobb. Vö. Alekszandr Dugin: Csetvjortaja politicseszkaja teorija. Szentpétervár, 2009, Amfora.
(18) Horváth Róbert: Bibliográfiai megjegyzések. In Julius Evola: Jobboldali fiatalok kézikönyve. Debrecen, 2012, Kvintesszencia, 150. o.
(19) László András: Solum Ipsum. Nyíregyháza, 2000, Kötet Kiadó, 40. aforizma.
(20) Alexander Dugin: i. m. 86–89. o.
(21) Uo. 87. o.
(22) Uo. 88–89. o.
(23) Anton Shekhtovsov – Andreas Umland: i. m. 671. o.
(24) László András: A jobboldaliság alapelvei. Debrecen, 2013, Kvintesszencia Kiadó, „A poszt-kommunista helyzet némely jellemvonására való rátekintés kapcsán” című fejezet.
(25) László András: Solum Ipsum. Id. kiad. 308. aforizma.
(26) Alexander Dugin: i. m. 175. o.
(27) Uo. 67–70. o.
(28) Uo. 169–176. és 185. o.
(29) Uo. 168. és 203. o.
(30) Uo. 204–211. o.

https://alfahir.hu/a_dugin_jelenseg_megertesehez