Az biztos, hogy a kijevi rezsim számára Jevgenyij Prigozsin a fő prioritás.
„A PMC Wagnernek egyszerű magánhadseregből – ragaszkodom hozzá, hogy a világ legjobb magánhadseregéből –, amely képes megvédeni az államot, ideológiai hadsereggé kell válnia. Ez az ideológia az igazságért való küzdelem.” Jevgenyij Prigozsin Bahmut, 2023. március 11.

A különleges katonai művelet során a PMC Wagner és Jevgenyij Prigozsin magabiztosan az orosz társadalom és a világ közvéleményének középpontjába került. Az oroszok számára a győzelem, az elszántság, a hősiesség, a bátorság és a határozottság fő szimbólumává váltak. Az ellenség számára a gyűlölet, de ugyanakkor a félelem és a borzalom forrásává. Ami fontos, hogy Prigozsin nemcsak az orosz fegyveres erők legharcképesebb, legütőképesebb és legmegállíthatatlanabb alakulatának a feje, hanem egyúttal kifejezi az emberek szívében élő érzéseket, gondolatokat, igényeket és reményeket. A háború kapcsán azokét, akik teljesen és a végsőkig harcolnak, visszafordíthatatlanul elmerülve annak őselemében.

Prigozsin a végsőkig elfogadta ezt a háborút, az aljáig, a végső mélységekig. Ezt az elvet vallják a Wagner PMC tagjai és mindazok, akik ebbe az irányba és ugyanazon cél felé haladnak – ez nehéz, véres, szinte elérhetetlen, de a Gyözelemhez teljesen elengedhetetlen.

A Wagner PMC nem katonai magáncég. A pénznek ehhez semmi köze. Ez a harcosok testvérisége, egy orosz gárda, amelyet Jevgenyij Prigozsin azokból gyűjtött össze, akik a legnehezebb pillanatban válaszoltak az anyaország hívására, és minden árat megadni képesek.

Természetesen feltehetjük a kérdést: mi a helyzet a többi harcosunkkal? Mi a helyzet a donbászi milíciákkal, akik 2014 óta embertelen körülmények között harcolnak, akiket mindenki elfelejtett, de szilárdak a posztjukon? Mi a helyzet az önkénteseinkkel, akik szabad akaratukból indultak az új honvédő háború frontjaira, amit felismertek a különleges katonai művelet pontatlan elnevezése mögött? És mi van azokkal, akik mikor a különböző egységek reguláris csapatai szétverik az ellenséget, elveszítik testvéreiket a heves összecsapásokban? És mi a helyzet Ramzan Kadirov hős csecseneivel? Természetesen mindannyian hősök, és mindannyian magukban hordozzák közös győzelmünk értékes elemeit, amelyeknek a végsőkig átadták magukat.

De Jevgenyij Prigozsin és a Wagner PMC más. Nemcsak a többiek előtt járnak, a front legnehezebb szakaszain, méterről méterre, házról házra, utcáról utcára, faluról falura, városról városra rohamoznak emberfeletti szívóssággal, szülőföldjük szellemét szabadjára engedve egy kegyetlen, aljas, mániákus ellenséggel szemben. Stílust adtak ennek a háborúnak, szimbólumaivá váltak, megtalálták a legpontosabb és legőszintébb szavakat, hogy kifejezzék azt, ami folyik. Ez az egyik legritkább eset, amikor a jelentőségükben és nagyságukban már hihetetlen katonai bravúrokat egyformán megrendítő és mindenki számára érthető ideológiai kijelentések kísérik Oroszországban.

E háború az igazságért folyó háború. A gonoszság és az erőszak, a hazugság és a megtévesztés, a kegyetlenség és a hamisság ellen. Márpedig ha ez így van, akkor az nemcsak a közvetlen ellenség, azaz az ukrán kormány és az azt támogató liberális globalista Nyugat ellen irányul, hanem azon igazságtalanság ellen is, amely magában Oroszországban is végbemegy. Wagner háborúja népháború, felszabadító háború, tisztító háború. Nem fogadja el a félmegoldásokat, a látszat intézkedéseket, megállapodásokat, kompromisszumokat és tárgyalásokat a harcoló hősök háta mögött. A PMC Wagner nagy jelentőséget tulajdonít az életnek: a sajátjának és az ellenségének. És értékeli a halált – az egyetlen árat, amelyért a győzelmet adják, ami semmi mással, csak a halállal fizethető meg.

Az esztétikai apoteózis Prigozsin programfilmje, A legjobbak a pokolban. Ime az új Hemingway, az új Ernst Jünger.

Ez a nagyszerű film a háború elsődleges eleméről, az élet és halál áráról, azokról a mélyreható egzisztenciális átalakulásokról szól, amelyeken az ember átesik, amikor véletlenül az ellenséggel való halálos összecsapás kérlelhetetlen folyamatába csöppen – egy ellenségről, ami nem valami gyökeresen más, hanem önmagának ellenkező oldala. Prigozsin nemcsak háborúzik; érti a háborút, elfogadja szörnyű logikáját, szabadon és szuverén módon lép be elemébe, és ezért olyan rémálom az ellenség számára.

Nyilvánvaló, hogy a kijevi rezsim számára, amelynek nincsenek ilyen szimbólumai, és amely ebben a háborúban őszintén féli és gyűlöli a Wagner PMC-t, valamint a valódi helyzet számára, amely során Ukrajna a lehető legnagyobb mértékben fegyveresen támadja Oroszországot, Jevgenyij Prigozsin maga a fő prioritás, konkrét és szimbolikus célpont is. Afelől, hogy az ellenség ismeri a szimbólumok erejét, nem lehet kétségünk. Nem meglepő, hogy a Wagner PMC szította fel az ellenség oly vad gyűlöletét, és a Nyugat minden erejét ennek az alakulatnak és magának Jevgenyij Prigozsinnak a megsemmisítésére fordítja.

Oroszországban az emberek feltétel nélkül elfogadják Prigozsint. Kétségtelenül az övé az első hely ebben a háborúban. Minden, amit mond vagy tesz, ott visszhangzik az emberek szívében, a társadalomban, az orosz és eurázsiai tömegek lelkében. Ez történelmünk számos paradoxonának egyike: egy etnikai zsidó, egy oligarcha, egy meglehetősen kétes múlttal rendelkező személy a szemünk láttára változott át a tisztán orosz hős archetípusává, az igazságosság és a becsület szimbólumává. Minden emberben. Ez sokat mond magáról Prigozsinról és a mi embereinkről is. Hiszünk a tettekben, a szemekben és a szavakban, amikor azok a mélyről jönnek. Jevgenyij Prigozsin esetében ezt a mélységét nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Az orosz elit más kérdés. Pontosan azért, mert Prigozsin vérszerződést kötött – saját vérével és a Wagner hőseinek vérével – az orosz néppel, az orosz többséggel, ezért az elitnek az a része gyűlöli a legjobban, amely nem fogadta el sorsának a háborút, és nem fogta fel a háború valódi és alapvető motívumait, és a mai napig nem látja, hogy az országot halálos veszély fenyegeti. Az elit számára úgy tűnik, hogy Prigozsin csak a hatalomért küzd, és a nép támogatásával “fekete újraelosztást” készít elő. Az orosz elit ezen része számára maga az „igazság” szó elviselhetetlen, és úgy égeti, mint a pokol lángja. Végül is Prigozsin maga is az elitből való, de volt bátorsága elhagyni a gazdagok, a kizsákmányolók osztályát.

Ebben a helyzetben az elemzők, akik tulajdonképpen ennek az elitnek a szolgái, azon tűnődnek: hogyan engedheti meg magának Prigozsin, hogy ilyen mérvű magabiztossággal, merészséggel és függetlenséggel viselkedjen? Vajon az orosz politikában sokkal befolyásosabb erők – sőt, egyszerűen a legfelsőbb erők – kísérletéről van szó, amelyek példáját használják fel arra, hogy próbára tegyék a társadalom hajlandóságát a szigorúbb szabályok elfogadtatására,, valamint a következetesebben hazafias emberközpontúságra? Más szóval, Jevgenyij Prigozsin és a Wagner PMC a teljes értékű Opricsnyina előfutárai? Végtére is, Rettegett Iván idejében az Opricsnyina hadserege harcokban alakult ki, akik harcosai a Wagneréhez hasonlóan a legmerészebbek, legbátrabbak, legerősebbek, legmegbízhatóbbak és legaktívabbak közé tartoztak.

Senki sem tudta megúszni azt, amit Prigozsin elért Oroszország politikai rendszerével.
Ez vajon azt jelenti, mint az elemzők gondolják, hogy hamarosan megbüntetik arcátlansága miatt, vagy az eddig ismert politikai rendszer többé nem létezik, és a szemünk láttára egy új rendszer formálódik, ahol az értékek drámaian megváltoznak és kialakul az elit igazságossága, őszintesége, bátorsága és igazi testvérisége a fronton küzdők felé?

A külső szemlélők minden kívánságuk ellenére nem tudják megbízhatóan megállapítani, hogy Jevgenyij Prigozsin személyesen milyen kapcsolatban áll a főparancsnokkal. Összehangolja kemény vonalát az ország vezetőivel, vagy sem? Van, aki meg van győződve arról, hogy a prigozsini Opricsnyinát felülről szankcionálják, de vannak olyanok is, akik úgy vélik, hogy amatőr előadásról van szó, ami azonban meglepően pontosan reagál a többség elvárásaira. Az egész orosz kormánynak a bizonytalanság a természetes élőhelye. Senki sem érti teljesen, hol és mikor van szó az elnök személyes akaratáról.

Ez egy meglehetősen pragmatikus megközelítés: ebben az esetben az elnök minden eliten belüli konfrontáció felett áll, és teljes szabadság áll rendelkezésre a rendszer átalakítására (elsősorban hazafias értelemben). Ha akarjuk, feltételezhetjük, hogy minden hazafias kezdeményezést, még a legavantgárdabbakat is (mint például a Wagner PMC), az ő hallgatólagos beleegyezésével hajtanak végre. De ezt senki sem tudja biztosan – ez csak találgatás. Prigozsin ezt a bizonytalanságot maximálisan és maximális hatással kihasználja.

Eközben Prigozsin és a Wagner PMC iránti szeretet és bizalom növekszik, és ezzel együtt az elit szorongása is. A társadalom kezd Prigozsinban valami többet látni, mint egy hadjáratparancsnokot, egy „hadurat”. Az elitben az SMO előtt uralkodó konfiguráció lehetővé tette, hogy egy bizonyos oligarchikus réteg (a legfelsőbb hatalom iránti személyes lojalitás feltételével) megmaradjon a liberális globalista rendszerben. Az emberek morogtak, siránkoztak és panaszkodtak emiatt, de amíg Oroszország szuverenitása megerősödik, és amíg úgy tűnt, hogy semmi sem fenyegeti az országot, addig elviselhető volt. Az SMO megindítása után ez az ellentmondás teljesen feltárult. Oroszország halálos csatában csapott össze a Nyugattal, amely minden erejével rávetette magát hazánkra, de az orosz elit tehetetlenségből továbbra is szolgai módon követte a lenyugvó nap birodalmát, másolta normáit és módszereit, külföldön tartotta megtakarításait, luxus szállodákról és a Bahamákról álmodozott. Az elit egy része egyenesen elmenekült, egy része pedig sunnyog, és várja, hogy minden véget érjen.

És ekkor megjelent a „Prigozsin-faktor”, immár egy politikai figura formájában, aki a megmaradt oligarchikus elitekkel szembeni népharag szócsövévé vált, amely elit makacsul nem hajlandó elfogadni a háború új valóságát, és úgy cselekedni, ahogyan maga Jevgenyij Prigozsin, hogy a frontra menjen, vagy legalábbis teljes mértékben és teljes szívvel bekapcsolódjon a Győzelem ügyébe. Ha a Nyugat az ellenségünk, akkor a Nyugat támogatója, a „nyugatos” (zapadnik) áruló és az ellenség közvetlen ügynöke. Ha nem harcolsz a Nyugat ellen, az azt jelenti, hogy az ő oldalukon állsz. Ez az egyszerű logika, amelyet Prigozsin fejez ki. A külső ellenség elleni sorsdöntő csatájában a néptömegek meglátták a második – jövőbeli – cselekedetet, vagyis a hasonló módszerek átültetését a belső ellenség kezelésére. Ez az “igazságosság” a maga népszerű, bár vulgáris felfogásában.

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen Opricsnyina semmilyen módon nem érintené magát a népet, mert csak az osztályellenségek, ma pedig a nép politikai ellenségei azok, akik végül arra az oldalra kerültek, amely ellen a nép egyébként is harcol egy „wagneri igazságszolgáltatás” jegyében. Egyre több társadalmi réteg jut arra a következtetésre (talán túlságosan leegyszerűsítve és lineárisan), hogy a „belső ellenségek” pontosan ugyanazok az oligarchák és a nyugatosok, akik aktívan szabotálják a Legfelsőbb Parancsnok győzni akarását és okozzák a kudarcokat a fronton. És itt jön képbe az igazságosság tényezője. Készek vagyunk Wagnerként harcolni, Wagnerként meghalni, de semmi esetre sem térünk vissza a korábbi, a 2022. február 24. előtti oroszországi viszonyok világába. Megtisztulást, megvilágosodást és spirituális inspirációt követelünk a társadalomtól és az egész uralkodó osztálytól! Nemcsak az ellenség ellen harcolunk, hanem az igazságért is.

Az orosz társadalomban az alapvető változások kezdete zajlik a szemünk előtt, igaz, óriási késéssel. Jevgenyij Prigozsin személyesíti meg ezen irányok egyikét. Ez mindenekelőtt egy háború, amelyben a Wagner ékesen szemlélteti, mi is valójában a meritokrácia, vagyis a legkiválóbbak, a legbátrabbak, a legérdemesebbek hatalma. A háborús elitek azok, akik a legjobban látják el a reájuk bízott feladatokat, és nincs más kritérium. Valójában fegyveres erőinket – legalábbis a támadóerők legfontosabb elemeit – nyilvánvalóan a Wagnerhez hasonlóan át kell alakítani. Egy értékelési szemponttal: ami pedig a hatékonyság. A háború körülményei között már nem elég a régi hűségkritérium udvarhölgyi készségekkel kombinálva. A hűség alapvető a háborúban, különben azonnali kivégzés jár. De most még valamire szükség van: a feladatok kezelésének és hatékony megoldásának képességére. Mindenáron. Akár a saját életünk és mások élete árán is. Kihozza a legjobbat és a legrosszabbat. Már csak a legjobbat kell a legrosszabbak felé helyezni, és az ügyünk győzedelmeskedik.

S ez nem csak a háborúra vonatkozik. A politikában, a gazdaságban, a kormányzásban, a közigazgatásban, sőt az oktatásban és a kultúrában is fokozatosan kezdenek érezhetővé válni a hasonló tendenciák. Egy bizonyos embertípus képes cselekedni és jelentős eredményeket elérni vészhelyzetben.

Ezt a típust Lev Gumiljev “szenvedélyesnek” nevezte. Hétköznapibb prózában “válságmenedzserek”.
Minden területen beszélnünk kell a “wagneri elvekről”: azok lesznek az elsők, akik a leghatékonyabban végzik el a legnehezebb és legkevésbé kivitelezhető feladatokat. Akinek nem sikerül, annak vissza kell lépnie. Vilfredo Pareto politikai terminológiájában az „elitek körforgásáról” beszélhetünk. Oroszországban ez rendkívül lassan és szórványosan megy végbe, és olykor sokáig egyáltalán nem történik meg. De a háború megköveteli az “elitek körforgását” az ultimátum sorrendjében. Ez egy igazi horror a régi elit számára, akik elvesztették kapacitásaikat és most elszakadtak a nyugati mátrixuktól.

Jevgenyij Prigozsin rámutatott a legfontosabb vektorra, amely irányt ad Oroszországnak az adott körülmények között. Ezért a Nyugat arról álmodik, hogy megsemmisítse, és ebben számít a régi orosz elitre, amely már nem képes a pillanat kihívásának eleget tenni, hogy segítsenek nekik ebben a feladatban. A tét folyamatosan nő. A győzelem forog kockán. A győzelemhez vezető út egyedül az igazságosságon keresztül vezet.

2023. május 29.

(Szent Korona Rádió)