Global

COUNTER-HEGEMONY IN THE THEORY OF THE MULTIPOLAR WORLD

Although the concept of hegemony in Critical Theory is based on Antonio Gramsci’s theory, it is necessary to distinguish this concept’s position on Gramscianism and neo-Gramscianism from how it is understood in the realist and neo-realist schools of IR.

The classical realists use the term “hegemony” in a relative sense and understand it as the “actual and substantial superiority of the potential power of any state over the potential of another one, often neighboring countries.” Hegemony might be understood as a regional phenomenon, as the determination of whether one or another political entity is considered a “hegemon” depends on scale. Thucydides introduced the term itself when he spoke of Athens and Sparta as the hegemons of the Peloponnesian War, and classical realism employs this term in the same way to this day. Such an understanding of hegemony can be described as “strategic” or “relative.”

In neo-realism, “hegemony” is understood in a global (structural) context. The main difference from classical realism lies in that “hegemony” cannot be regarded as a regional phenomenon. It is always a global one. The neorealism of K. Waltz, for example, insists that the balance of two hegemons (in a bipolar world) is the optimal structure of power balance on a world scale[ii]. R. Gilpin believes that hegemony can be combined only with unipolarity, i.e., it is possible for only a single hegemon to exist, this function today being played by the USA.

In both cases, the realists comprehend hegemony as a means of potential correlation between the potentials of different state powers. 

Gramsci's understanding of hegemony is completely different and finds itself in a completely opposite theoretical field. To avoid the misuse of this term in IR, and especially in the TMW, it is necessary to pay attention to Gramsci’s political theory, the context of which is regarded as a major priority in Critical Theory and TMW. Moreover, such an analysis will allows us to more clearly see the conceptual gap between Critical Theory and TMW.

ÉRDEMEK ÉS VÉGZETES TÉVEDÉSEK: ALEKSZANDR DUGIN

Alekszandr Dugin tehetséges szerzőként indult. Főként tradicionális tanulmányai (in Milyj Angel, Elementy) és korábbi könyvei (Az Abszolút útjai; Hyperboreai teória; Konzervatív Forradalom) tekintetében jegyezzük meg, hogy a legtöbb 1945 után született nyugati tradicionalista írásainál nagyobb megszólító erővel bírnak: élőbbek, használhatóbbak, egyszerre szimbolikusak és világosak, olykor egészen költőiek és mégis metafizikaiak. Politikai vonatkozásban Dugin fő érdeme, hogy a francia Új Jobboldal erősen intellektuális-értelmi megnyilvánulásai után, az ő politikai tanulmányaiban (in Elementy, Gyeny, Zavtra) jelent meg újra – néhány olasz és magyar kivételt leszámítva – a Julius Evola halála óta meglehetősen hiányzó, nem csupán intellektuális, hanem azzal egyidejű spirituális beállítottság. Magyar nyelven megjelent öt írása közül ez a szimbolikus vonásokban megnyilvánuló spirituális háttér talán az „Erósz lázadásá”-ban a legtranszparensebb. Így ír: „A Tradíció szerint a szexus rituális cselekedet volt, amelyben a valóság fundamentuma nyilatkozott meg. A Tradíció az erotikában mély, ontológiai doktrína tükröződését látta, és a szakrális civilizáció képviselői pontosan mint Tudást, mint Kinyilatkoztatást fogják fel azt a titkos impulzust, amely a férfi szellemi energiáját a nőhöz irányítja egy életen át... a szellem ege, megmutatkozván, ámulattal ütközik össze a matéria földjével, valami mással, mint ami ő maga; a fekete föld pedig elragadtatott rémülettel tekint a hideg égi szférák abszolút kékségére. 

ERÓS LÁZADÁSA

A szakrális szemléletmód — a Tradíció szempontjai — a cél megvalósítását illető eltérő rátekintésében különbözik a profán állásponttól; azáltal, hogy a szakrális világszemlélet mindent mint szimbólumot értelmez, amely számára nem egyoldalú, hanem valami más, ami a szellemi, metafizikai szférákra mutat. A profanizmus ellenben igyekszik a dolgokat önmagukban elegendőnek, befejezettnek tekinteni, vagy más esetekben valamely konkrét, érzékelhető szintre leszállítani, így van ez a szerelem kérdése, problematikája, illetve a szexus és az erotika esetében is, sőt mi több, amennyiben az erotika kérdését mint valami mélyet, bensőségeset és kezdettől fogva lévőt éljük át, az emberi pszichikum legalapvetőbb mechanizmusait birtokolva ebben a gigantikus hatalomban, nevezetesen a szexus szférájában, —világos, jól látható és éles a határ a szakrális és a proíán szemlélet között.

Az erotika problémája nem egyszerűen egy a problémák közül, “emberi" összefüggésben jól láthatóan központi helyet foglal el. Ezért nagyon gyakoriak az erotikával kapcsolatos kérdések, alapját képezve a fundamentális vallási, filozófiai, morális és tudományos tételeknek. A szexussal az emberi létezés legkülönbözőbb szférái kapcsolódnak össze, s nem csak a pszichoanalitikus tanok formulái óta: hasonló kapcsolatok kerültek napvilágra az emberi történet legősibb emlékeiben. Az imperátor szerelme, vagy a fáraók szexuális sajátságai nemegyszer elárulták nemcsak a politikai, hanem szellemi irányultságuk változásának történetét is. A Princípium értelmezését is “a szexuson keresztül" alkalmazták, de az istenek világához mérten. (Emlékezzünk például a trójai háború isteni előtörténetére.)

 Aközéppontban lévő erotikus tényező megértése profán álláspont esetében kimerül abban, hogy a megértéshez vezető lehetőség is kizárt. Nézeteik szerint a szexualitás mint állati megnyilvánulás, mint testiség gyakorol hatást az emberre, a gyönyörre való mély ösztöni törekvés kifejeződéseként.