A túlélés a Spinoza legfontosabb fogalma. Nála ez tartamhoz és az élethez mint az önazonosság egy bizonyos ideig való megőrzésének képességéhez kapcsolódik. Képesség számára egyenlő erő. Továbbá a Nietzschére reflektáló Deleuze szerint: erő egyenlő élet. A túlélés tartós és állhatatos kitartás. A kitartás akarata. A túlélősdi életstílus, ami egyetlen dolgot céloz: a túlélést, az életet az élet kedvéért, az erőt az erő kedvéért.  Agamben, Schmitt „rendkívüli állapot” (Ernstfall) koncepciójának elemzésekor elénk tárja a „puszta élet” fogalmát. Eszerint az abszolút uralom a hatalom abszolút akarásán alapszik, amely elérte szuverenitásának végső tisztaságát. Agamben erre kiváló példát lát a koncentrációs táborok lakóiban. Ott mindenkinek egyetlen célja van: túlélni. Ez a „puszta élet” – bárminemű vertikális törekvés nélkül, aminek végletes ellenlábasa a kristálytiszta szuverenitás. Élet az élet kedvéért. Élni az életért. A megmaradás céljából megmaradni. Ez minden? Igen.

Érdekességképpen, Nergal – a pestis istene az akkád mitológiában – leszáll a pokolra, azzal a szándékkal, hogy a fejét vegye az alvilág úrnőjének, Ereskigálnak. Ott a királynő foglyul akarta ejteni, ám Nergal kardot rántott, a hajánál fogva megragadva, rákiáltott: „És most te némber elvágom a torkodat!”  Ekkor Ereskigál, az alvilág úrnője térdre rogyott a pestis istene előtt, és könyörögve így szólt: „Akkor inkább vegyél feleségül”. Az akkád történet ezzel ér véget. De, ami érdekes, hogy Nergál a Napisten, a pestis istene, azért száll le a pokolra, hogy ott rendet tegyen, és helyre tegye az alvilág úrnőjét, aki fellázadt az isteni rend ellen.

Ez egy nagyon lényeges mítosz. A pestis okkal, valami miatt jön el – azért, hogy minket alázatosakká tegyen, hogy földi, anyagi lényünket visszategye a léthierarchiában, a teremtmények hierarchiájában a megfelelő helyre.

A modern kor összes politikai rendszerét három különböző ideológia szülte: az első és legrégibb a liberalizmus, a második a marxizmus, a harmadik pedig a fasizmus. Az utóbbi kettõ megbukott, s eltûnt a történelembõl, az elsõ pedig nem ideológiaként mûködik tovább, hanem magától értetõdõ gyakorlatként. A világ ma egy politika utáni valóság szélén áll. A liberalizmus értékei olyan mélyen beágyazódnak az átlagemberbe, hogy nem is észleli: egy ideológia mûködik körülötte. Ennek következtében a liberalizmus a politikai diskurzus teljes kisajátításával fenyeget, valamint azzal, hogy a világot teljes egyformaságba süllyeszti, elpusztítva mindazt, ami a különbözõ kultúrákat és embereket egyedivé teszi.

Alexander Dugin (1962) a posztszovjet korszak egyik legjelentõ-sebb orosz szerzõje és politikai kommentátora szerint ezen apokaliptikus helyzetbõl való kikerüléshez negyedik ideológiára van szükség. Olyanra, ami tradicionális metafizikai megalapozottsággal a háta mögött átrostálja az elsõ három romhalmazát, használható elemek után kutatva, de eközben új és egyedi marad. A szerzõ nem pontról pontra meghatározott programmal áll elõ, hanem körvonalazza azokat a jellemzõket és témákat, amelyek körében mindez kibontakozhat.

Although the concept of hegemony in Critical Theory is based on Antonio Gramsci’s theory, it is necessary to distinguish this concept’s position on Gramscianism and neo-Gramscianism from how it is understood in the realist and neo-realist schools of IR.

The classical realists use the term “hegemony” in a relative sense and understand it as the “actual and substantial superiority of the potential power of any state over the potential of another one, often neighboring countries.” Hegemony might be understood as a regional phenomenon, as the determination of whether one or another political entity is considered a “hegemon” depends on scale. Thucydides introduced the term itself when he spoke of Athens and Sparta as the hegemons of the Peloponnesian War, and classical realism employs this term in the same way to this day. Such an understanding of hegemony can be described as “strategic” or “relative.”

In neo-realism, “hegemony” is understood in a global (structural) context. The main difference from classical realism lies in that “hegemony” cannot be regarded as a regional phenomenon. It is always a global one. The neorealism of K. Waltz, for example, insists that the balance of two hegemons (in a bipolar world) is the optimal structure of power balance on a world scale[ii]. R. Gilpin believes that hegemony can be combined only with unipolarity, i.e., it is possible for only a single hegemon to exist, this function today being played by the USA.

In both cases, the realists comprehend hegemony as a means of potential correlation between the potentials of different state powers. 

Gramsci's understanding of hegemony is completely different and finds itself in a completely opposite theoretical field. To avoid the misuse of this term in IR, and especially in the TMW, it is necessary to pay attention to Gramsci’s political theory, the context of which is regarded as a major priority in Critical Theory and TMW. Moreover, such an analysis will allows us to more clearly see the conceptual gap between Critical Theory and TMW.

A jelenkorban a politika a múlt ügyének tűnik, legalábbis abban a formában, ahogy eddig ismertük. A liberalizmus kitartóan harcolt minden politikai ellenfele ellen, amely rendszeralternatívát kínált volna: a konzervativizmus, a monarchizmus, a fasizmus, a szocializmus, a kommunizmus ellen – és a 20. század végére mindegyikre vereséget mért. Logikus lenne arra következtetni, hogy miközben a politika liberális lett, a liberalizmus globalizált társadalom perifériájára sodródott valamennyi ellensége újragondolja stratégiáját, és új, egyesített frontot hoz létre – Alain de Benoist megfogalmazásában: periféria a centrum ellen. Ehelyett a 21. század kezdetén minden más forgatókönyv szerint alakult.
A politika fontosságát korábban is eljelentékteleníteni törekvő liberalizmus győzelmét követően a politika teljes megsemmisítése mellett döntött. Talán amiatt, hogy így megakadályozza a politikai alternatívák felemelkedését és biztosítsa saját fennmaradását, talán mert politikai céljai értelmetlenné váltak ideológiai vetélytársak hiányában, amelyek Carl Schmitt értelmezésében nélkülözhetetlenek egy politikai pozíció felépítéséhez. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy megsemmisítse a politikát, függetlenül attól, hogy volt-e értelme. Ugyanakkor maga a liberalizmus is megváltozott: eltávolodott az eszmék, politikai programok és nyilatkozatok szintjétől a ténylegesség szintje felé, a társadalmi felépítmény húsába hatolt, amely átitatódott a liberalizmussal, végeredményben pedig ez a dolgok természetes rendjének kezd tűnni. Ezt nemcsak politikai fejlődésnek állították be, hanem természetes és élő folyamatnak. E történelmi átalakulás következményeként minden más, a múlt században egymás ellen szenvedélyes harcot folytató politikai ideológia elvesztette időszerűségét. A konzervativizmus, a fasizmus és a kommunizmus – a maguk összes változatában – elveszítették a harcot, a nyertes liberalizmus pedig életformává alakult: konzumizmussá, individualizmussá és a politikaalattiság posztmodern megnyilvánulásává. A politika biopolitikai jellegűvé vált, egyre inkább individuális és szubindividuális szinteken kezdett működni. Idővel nyilvánvalóvá lett, hogy nemcsak a vereséget szenvedett politikai ideológiák tűntek el a színpadról, hanem a politika maga, beleértve a liberalizmus azon formáját is, amely még az eszmék szintjén működött. Emiatt oly nehéz elképzelni a politika alternatív formáját. A liberalizmussal egyet nem értők nehéz helyzetben találják magukat – a győztes ellenség feloldódott és eltűnt; szélmalomharcot kell folytatniuk. Hogyan kezdhet valaki politizálni, ha nem létezik politika?

Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a „negyedikek”, a – voltaképpen már nem-kasztot jelentő – súdrák uralma főként a keleti hemiszférában részben az 1920–40-es években, legkiterjedtebben perfektuálódva pedig az ’50-es években ténylegesen megvalósult. A súdrák (akiknek körébe például Magyarországon a „munkás-paraszt hatalom” látható és főként középszintű káderei tartoztak, mivel a párt legfelsőbb és főként titkos vezetését – milyen meglepő lehet ez a szerző számára – döntően zsidók alkották) azonban még úgy is képtelennek mutatkoztak a démonian sötét terroron kívül a hatalom gyakorlására, hogy minden lényeges lépésüket – Moszkvából érkező utasítások formájában – háttérerők diktálták számukra. Ez azonban az 1960-as évekre csak látszólag vezetett kényszerűségből valamiféle visszarendeződéshez és a harmadik kaszt polgári-értelmiségi utómaradványainak az újbóli uralmához. Sajátos metamorfózisokon keresztül ugyanis ezt követően mind a mai napig még alább szállt a hatalom, s az „ötödikek” (pancsakák) uralma következett be, akik „egy része (ellentétben az upavarnákkal) rendelkezik a pszeudo-intelligencia jegyében álló kvalitások megszerzésének, megtartásának és gyakorlati kiélésének a képességével.” Tehát „szó sincs arról, hogy akár a depravált polgárság primátusa visszatért volna. A nyugati világ szinte észrevétlenül ment át a depravált polgári világból a súdra-alatti polgári értelmiség világába. A »vasfüggöny« mögötti országok átélték a proletár-infraproletár mezben megjelenő súdra-alattiság átmeneti korszakát, amivel a Nyugat csak mint lappangó, megvalósulással fenyegető lehetőséggel találkozott.” „Most az egyre értelmiségibb és egyre démonibban alacsonyrendű pancsaka-tendenciák érvényesülésének korszakában vagyunk, közeledve a földi-emberi világ ezen ciklusának bevégződéséhez.”(24) Ezen időszak viszonylagos hosszúságának is megvan a maga kozmikus analógiája: amíg ugyanis a negyedik „rend”, a súdrák uralma rövidségét tekintve megfelel a korszakok sorában a legrövidebb kor, a kali-juga időarányos hosszúságának, addig az ezt követő pancsakák uralma a világkorszak – kali-jugát követő – utólappangási idejével (pralaja) áll analógiában, amely hozzávetőlegesen ötször olyan hosszúságú, mint a szorosabban vett „proletariátus”, pontosabban a súdrák uralma.

A liberalizmus, a kommunizmus és a nemzetiszocializmus korszaka után a másik kettőt túlélő dekadens liberalizmussal szemben egy úgynevezett "negyedik politikai elméletre" van szükség. Dugin a posztindusztrális társadalom elleni harc zászlaja alatt a kommunistákat és a nemzetiszocialistákat is integrálni szeretné egyfajta "nemzeti-bolsevizmus" jegyében. A kommunizmuson kisebb változtatásokat eszközölve és a nemzetiszocializmust a konzervatív forradalom szellemisége felé orientálva össze lehet egyeztetni a negyedik politikai elmélettel.

A szerző egy sajátos szláv újpogány etnikai miszticizmus jegyében mind az ateizmust, mind a monoteizmust elutasítja anélkül, hogy bármilyen élő tradíciót megjelölne orientációs bázis gyanánt. A "katolikus" (szekularizálódott és liberális) Nyugatnak Dugin szerint törvényszerűen el kell pusztulnia, hogy megszülethessen az egységes eurázsiai birodalom, amelyet egy parancsoló geopolitikai szükségszerűség hív életre. Ez az elv az "eurázsianizmus".