Φέρνω το παρόν έργο στην προσοχή του κοινού όχι χωρίς κάποια ανησυχία. Οι ιδέες που εκφράζονται σε αυτό πήραν μορφή στο μυαλό μου πριν από δέκα και πλέον χρόνια. Από τότε τις έχω συζητήσει συχνά με διάφορους ανθρώπους, επιθυμώντας είτε να επαληθεύσω τις δικές μου απόψεις είτε να πείσω άλλους. Πολλές από αυτές τις συζητήσεις και αντιπαραθέσεις ήταν αρκετά χρήσιμες για μένα, διότι με ανάγκασαν να επανεξετάσω τις ιδέες και τα επιχειρήματά μου με μεγαλύτερη λεπτομέρεια και να τους δώσω πρόσθετο βάθος. Όμως οι βασικές μου θέσεις παρέμειναν αμετάβλητες.

Alexander Dugin,  metafizikai gondolkozó, orosz geopolitikai elemző, stratéga és író a Wagner és az orosz társadalom viszonyáról osztotta meg gondolatait, melyeket változtatás nélkül közlünk. Dugin kiválóan látja, hogy mi a gond a jelenlegi orosz társadalomban (például oligarchikus, nyugatos elit) és felvázolja az ezzel szembeni alternatívát. Mivel folyamatosan csak a nyugati média narratívája ömlik Oroszország viszonyrendszereiről, ezért elengedhetetlen a másik fél gondolatvilágának ismerete is.

Putyin kapitalizmuskritikája a Valdai kongresszuson elhangzott felszólalása során, valamint az államfő számos más élénk színű ideológiai nyilatkozata nagyon komoly esemény. Putyin eddig pragmatikus és realista volt, és uralkodása alatt igyekezett a lehető legtávolabb maradni minden ideológiától. Ez volt a vállalati stílusa: semmi ideológiai preferencia, éppen ellenkezőleg, minden ideológiai szélsőség visszaszorítása. Ez szorosan összefügg az Egységes Oroszország eddigi teljes bizonytalanságával, ahol az eszmeiség helyén egy hatalmas fekete lyuk tátong.

René GUÉNON (1886–1951) az egyetemességében vett spirituális és metafizikai Hagyomány helyreállításának, valamint a  tradicionális létszemlélet megalapozásának legkiemelkedőbb és legmeghatározóbb jelentőségű alakja, életművével valódi és egyetemes távlatokat nyitott meg a modern világ egyre súlyosabb válságában még eszmélni képes jelenkori ember számára.

Minél előbb felismerjük e fordulat közeledtét, annál felkészültebbek leszünk az új kihívásokkal szemben. A helyzet némileg hasonlít a Szovjetunió utolsó napjaira: a szovjet vezetés nagy többsége teljes mértékben elutasította egy új államformára, államvezetési módszerre való áttérés gondolatát; csak egy szűk réteg ismerte fel, hogy a válságot új, alternatív modell bevezetésével lehet megoldani. Egy kétpólusú világban az egyik pólus összeomlásakor a másik fogja meghatározni a világrendendet, s az összeomlott pólus kénytelen lesz elismerni a másik győzelmét, átvenni intézményrendszerét és megpróbálni asszimilálódni annak struktúrájába. Ezen folyamat vezetett a 90-es években a globalizmus kiszélesedéséhez és az egypólusú világrend kialakulásához.

Napjainkban ezen egypólusú világ omlik össze, s ezt a tényt már felismerték a világ vezető hatalmai (Kína, Oroszország, stb.), és ráeszméltek, hogy a függetlenség érdekében tett lépésekkel jobb feltételeket teremthetnek a maguk számára.  Következtetésképpen az uralkodó elit összetett problémával szembesül: választaniuk kell a semmibe vezető, összeomló modell és egy teljesen új, a régiből elemeket nem átvevő ismeretlen között. Előre lehet látni, hogy az uralkodó elit milyen kétségbeesetten fog ragaszkodni a globalizmushoz és annak struktúráihoz, még annál is jobban, mint ahogy a pártelitek ragaszkodtak a késő szovjet időszakban a kommunizmushoz, annak ellenére, hogy minden mechanizmusa, eszköze, intézménye és egész felépítése összeomlóban van.

A koronavírus járvány véget vet a globalizációnak. A nyitott társadalom melegágya a betegségek terjedésének. Bárki, aki a határok megszüntetése mellett áll ki, előkészíti a terepet az emberiség teljes megsemmisítésére. Ön is mosolyoghat ezen állításokat olvasva, de a fehér HazMat (hazardous materials = ’veszélyes anyagok’ elleni – a szerk. megjegyzése) védőruhába öltözött emberek látványa lefagyasztja majd a mosolyt az Ön arcáról is. Csak az elzártság menthet meg minket. Elzártság minden értelemben: lezárt határokkal, befagyasztott gazdasággal, az áru és termékforgalom teljes leállításával. Fichte ezt nevezte „zárt kereskedelmi államnak”. George Sorost meg kellene lincselni, Fichte-nek pedig szobrot kellene állítani.  Ez volt az első lecke.

Although the concept of hegemony in Critical Theory is based on Antonio Gramsci’s theory, it is necessary to distinguish this concept’s position on Gramscianism and neo-Gramscianism from how it is understood in the realist and neo-realist schools of IR.

The classical realists use the term “hegemony” in a relative sense and understand it as the “actual and substantial superiority of the potential power of any state over the potential of another one, often neighboring countries.” Hegemony might be understood as a regional phenomenon, as the determination of whether one or another political entity is considered a “hegemon” depends on scale. Thucydides introduced the term itself when he spoke of Athens and Sparta as the hegemons of the Peloponnesian War, and classical realism employs this term in the same way to this day. Such an understanding of hegemony can be described as “strategic” or “relative.”

In neo-realism, “hegemony” is understood in a global (structural) context. The main difference from classical realism lies in that “hegemony” cannot be regarded as a regional phenomenon. It is always a global one. The neorealism of K. Waltz, for example, insists that the balance of two hegemons (in a bipolar world) is the optimal structure of power balance on a world scale[ii]. R. Gilpin believes that hegemony can be combined only with unipolarity, i.e., it is possible for only a single hegemon to exist, this function today being played by the USA.

In both cases, the realists comprehend hegemony as a means of potential correlation between the potentials of different state powers. 

Gramsci's understanding of hegemony is completely different and finds itself in a completely opposite theoretical field. To avoid the misuse of this term in IR, and especially in the TMW, it is necessary to pay attention to Gramsci’s political theory, the context of which is regarded as a major priority in Critical Theory and TMW. Moreover, such an analysis will allows us to more clearly see the conceptual gap between Critical Theory and TMW.

Toen ik aanvaardde een essay te wijden aan het werk en het denken van de schilder, dichter en kunsthistoricus Marc. Eemans, heb ik me afgevraagd of het in mijn geval geoorloofd was te spreken van een zekere continuïteit in zijn geestelijke ontwikkeling. Langzaam maar zeker kwamen elementen en argumenten aan het licht om mijn overtuiging te staven dat die vraag positief macht beantwoord worden. Aldus is deze geschiedenis van de intellectuele en creatieve levensweg van Marc. Eemans ontstaan. Daarbij werd de klemtoon vooral op zijn denken en op zijn poëtisch oeuvre gelegd, vermits het illustratiemateriaal dat deze uitgave verrijkt, als een soort picturaal complement van mijn stelling kan beschouwd worden. Overigens bleven om voor de hand liggende redenen, biografische en andere gegevens buiten beschouwing.

Hopelijk vergeeft de lezer het me dat ik met hem wegen ga verkennen, die men normaliter in essays van het onderhavige genre links laat liggen. Maar op de eerste plaats is het zo dat ik geen kunsthistoricus ben en het derhalve als een punt van elementaire intellectuele eerlijkheid beschouw me onbevoegd te verklaren om een verantwoord waardeoordeel over het schilderkunstig werk van Marc. Eemans uit te spreken. En voorts is er het oude adagium « de gustibus et coloribus non disputandum », dat in de loop der tijden zijn geldigheid heeft behouden. Waarom de lezer dan ook willen beïnvloeden met een onvermijdelijk subjectieve analyse van de boodschap die de schilderijen van Marc. Eemans brengen?